Azt hittem, hogy itthon már jó lesz. Hogy csak az és ott fog fájni, ami indokolt és ahol szabad. Tévedtem. Erős vagyok, néha túlságosan is, de ez most még nekem is sok. Úgy szeretnék könnyű szívvel gyógyulni és felejteni...

Elég volt az üres ígéretekből, hogy majd írni fogok. Többé nem teszek a jövőre nézve olyan típusú megjegyzést, amit nagy bizonyossággal nem tudok majd betartani. Bár talán ezzel pont az volt a baj, hogy én magam is elhittem, mert annyira szerettem volna. Jó lenne rendszeresen írni, mert imádom, sokszor eszembe is jutott, de nem lett belőle semmi. Lehet, hogy ezután sem lesz. De most itt vagyok és írok, minden más bizonytalan.

Ahogyan az életem is. Nehéz hónapokon megyek keresztül. Amint az írással kapcsolatban, úgy nagyjából minden más téren is november környékén vesztettem el a valóságot. Nem titok, mert hogy is lehetne az -  a betegségem áll az előtérben. Szerettem volna végigvezetni, hogy nyoma maradjon, de lelkileg nem vagyok azon a szinten. Óriási különbségeket éltem meg egy-egy napon belül is, ugráltam a mélységek és magasságok között. És még nincs vége, csak szeretném, hogy legyen.

Hónapokba telt rászánnom magam az elhatározásra, hogy intézményt váltsak, nagyon nehéz volt fejest ugrani a már megszokott, ismerős közegből az ismeretlenbe a jobb kilátások reményében, de megtettem. És elkezdődött minden, először egy hónap várakozás a vizsgálatokig, aztán gyomorideg, mert éreztem, hogy baj van, de nem jutottam előrébb. Hatalmas probléma, hogy évek óta jelen vagyok az egészségügyben, mert hasonlítgatok és nem szabad.

Telefonon keresztül lett biztos a hír, amit már a belső hangomból fakadóan tudtam: ismét műteni kell. Aztán beindult minden, itt lett vége az újévi terveimnek és ment tönkre a vizsgaidőszakom. Mindkettőben az elején jártam, nem könnyítette meg a szabad időbeosztás, hogy nincs kötelező, ami lefoglal, hogy olyan sokat kellett egyedül lennem a saját gondolataimmal, félelmeimmel, a bizonytalannal. Közben folyamatosan derültek ki újabb dolgok, egy újabb probléma, még egy műtét. Valahol nagyon bíztam, mert ez azt jelentette, hogy teljeskörűen át vagyok világítva és a már régóta felvetett ok-okozati összefüggéseim bizonyosságot nyertek. Másrészt viszont teljesen kilátástalan lett a jövőm, hogy mit fogok csinálni, hogyan lesz tovább. És persze így a jelenre sem tudtam koncentrálni.

Mesélhetek én bármennyit erről, tudhatja valaki a nagyját, mégsem azonosulhat velem, mert lehetetlen, nem is kívánom senkinek. Szerettem volna a folytonos együttérzést, de nem a sajnálatot. Minden embertől más-más reakciót kaptam, ebben is megvannak a besorolható embertípusok és nem lehetett eltalálni, hogy nekem éppen melyikre van szükségem. A terveimnek még nem mondtam búcsút, de egyre inkább kezdett elveszni a remény a megvalósításukra.

Közben annyit jártam az új helyre, hogy elkezdtem kötődni a klinikához és az orvosomhoz is. Heti többszöri találkozás már elég ahhoz, hogy egyszerre legyek lehangolt, amiért sokszor ritkábban láttam a családom és a barátaim, mint a vizsgálót illetve derűlátó, hogy most talán véglegesen elbúcsúzhatok a problémáktól, amelyek körülölelik a mindennapjaimat. Persze ez nem ilyen egyszerű.

Megvolt az első műtét, ami elengedhetetlen volt a nagyműtét elvégzéséhez, a közte lévő másfél hónap pedig szintén arról szólt, hogy betegségből betegségbe sodródtam. Már komolyan kezdtem sajnálni az orvosom, hogy ilyen fiatalon véget vetek a feltörekvőben lévő karrierjének. Rengeteg a tiltás, igyekszem betartani, de nem vagyok egyszerű eset.

Jelenleg túlvagyok mindkettőn, de a nehezén még nem, sokkal rosszabb volt a helyzet, mint amit látni lehetett. Fizikailag még nagy harc vár rám és ehhez elengedhetetlen, hogy a lelki részét is hozzáadjam, mert nélküle nem sokat ér. Próbálok nem összetörni...

Egy-egy hónap kimarad, de ha mégsem, akkor a havi kettő átlagot hozom. Ezen most változtatok, mert a december olyan csodálatos hónap, hogy megérdemli a napi bejegyzéseket. Szóval gyere december, nagyon várlak, holnaptól ismét aktívan írlak, blog! :)

Az október is eltelt bejegyzés nélkül és lassan a november is a végére ér, két hónap semmi és a statisztikáim is leromlottak. Nem mintha ezért csinálnám, inkább magamnak, így talán még szomorúbb.

Próbálok nem lemaradni, mindig tartani a lépést, fejlődni és kihasználni a lehetőségeket, mostanában sok olyan dolog történt, olyanokat csináltam, amiben a kitartásom és az önmagamba vetett hitem erősen megmutatkozott. Ugyanakkor hajlamos vagyok elbízni magam és mégsem hinni eléggé. Nálam ez a november mindig is kritikus volt, olyan semmilyen. Az ősz szépsége már alig van meg, de a tél még sehol sincs, amit annyira szeretek.

Képes voltam váltani, átlépni a határaimat, olyat tenni, ami nem vall rám. Egy kis biztatásra és a hónap végéhez közeledve talán sikerül még feljebb jutnom. Legyen így és írjam meg!

...mindig vannak és miértek is, amik magyarázatul szolgálnak. Oka van annak, amiért nem írok és annak is, hogy egymásra halmozom a lemaradásaimat. Zajlik az élet és ez jó, így természetes. Aztán amikor elég a sok jóból, a világ közbeszól, hogy álljak meg egy percre, lassítsak, mert nem lesz ennek pozitív végkifejlete. És tényleg, most beteg lettem, részleges kényszerpihenőre ítélve (mert a gyakdietet a rosszullétem és a fertőzőképességem sem érdekli).

Elmegyünk dolgok mellett és közben mégis megannyi apró pillanat marad meg bennünk. Amikor bosszant, hogy nem köszönnek a lépcsőházban és hátat fordítva távozik az ajtón át az illető, a következő pillanatban kilép valaki a liftből, hogy rád mosolyogva köszönjön és feledtesse az előzőt. Vagy amikor megdicsérik a munkádat és nem tűnik fel senkinek, hogy te valójában nem ezzel foglalkozol. Kapsz egy ígéretet valakitől, hogy máskor is ide jön, mert megvalósítottad az elképzeléseit. Megköszönik a kedvességedet, hálásak, amiért meghallgatod őket és beszélgetsz velük egy kicsit. Jótanácsként megkapod, hogy mosolyogj többet, mert jól áll. Részletek, amelyek beleillenek az életedbe és máris egésszé lesznek.

Én már régen elhatároztam, hogy odafigyelek a jelekre, mert az élet sokszor kevesen múlik és érdemes kihasználni minden pillanatát. Néha (vagy kicsit gyakrabban) még mindig beleesem a saját hibámba, de behozom a lemaradásaimat, mert képes vagyok rá! :)

Szomorú, hogy eddig nem, de folytatom, mert létezem!

Annyira jók a terveim, hogy amit itt leírok, abból biztos nem lesz semmi, szóval nem ott folytatom, ahol abbahagytam, pedig már rémlik, hogy miről akartam írni (lehetőségek, idegennel autózás, villanyszerelés és új futócipő), de közben elmentünk nyaralni, az élet nem áll meg, de legalább a havi kettő átlagot nagyjából tudom tartani.

Sok mindent gondolok, érzek és veszek észre magamon. Gyakran kerülök döntési helyzetbe és emésztem magam, mert a jókból is mindig csak egyet lehet választani. Sokszor gondolok rá, hogy talán másképp kellett volna. Úgy látom, hogy nem jó, amit csinál, de az is lehet, hogy csak én vagyok önző, mert utólag okos az ember és ez zavar. Figyelek a testi jelekre, mindennek oka van, csak általában nehéz megtalálni a miérteket. Például miért lett napallergiám a fél nyaralás alatt és miért nem marad bennem semmi, mióta hazajöttünk? Biztos lassítanom kell, úgyis kényszerpihenőre vagyok ítélve három napig, mert így nem tudok dolgozni menni. Meg persze a lelki béke és az elégedettség, ami örökösen visszatérő vagy inkább fennálló kérdés nálam. Nem egyszerű. Nem csak próbálok, de teszek is azért, hogy végre úgy nézzek a külső-belső tükörbe, hogy őszintén mosolyogjak vissza magamra, hogy minden a helyén legyen. De az ördögi körnek mindig elérek egy bizonyos pontjához, aztán erőt veszek magamon és sosem adom fel! Mindig megkapom, hogy csodálnak, amiért ennyi mindent csinálok, mert nehezen mondok nemet és hajlamos vagyok nem figyelembe venni a határokat. Ez nagyon szép és előfordul, hogy én sem tudom követni magam, de elkeserítő, hogy kapom a kedves, szép szavakat, ezt mégsem tolerálná mellettem hosszútávon senki.

Néha olvasok más blogot, néha letörik a szarvam, alább adok a büszkeségeimből vagy átgondolom az elveimet, de sosem adnám fel önmagam azért, hogy más elfogadjon és ez így is marad. A félelmeim nem alaptalanok, de remélem egyszer végérvényesen megszűnnek...

A késői-korai írás a rosszullétem miatt van, illetve a lelki felkészülés része ezzel az elraktározós módszerrel, hogy a következő másfél hétre megszűnjön minden, ami nem csodaországba való, mert adni csak jót szabad!

Nem tudtam betartani az egy hetes szabályt, sokáig az írás gondolatáig sem jutottam el, ami egyrészt nagyon jó, mert volt bőven programom, másrészt viszont eszembe juttatja, hogy lassítani kéne, mert nincs napi nyugodt 10 percem magamra, vagyis arra, hogy változtassak egy kicsit és foglalkozzak a lelkemmel.

Bár utólag néztem meg, de a lényeg, hogy kiderült: az utolsó heti vizsgáimnak semmi tétje nem volt, persze sikerültek, a nagyon utált tárgyam úgy, ahogy akartam (elvből nem akartam jó jegyet belőle, higgyétek el :D), a másik meg jobban, mint amennyit foglalkoztam vele, ez kicsit kompenzál a többiért, ami meg a fordítottjaként sikerült. Fánkoztunk Vikivel, sétáltunk-parkoztunk Barbival, dolgoztam és mentem haza, ezzel véget ért a vizsgaidőszak, ami nekem nem volt gyötrelmes, bár nehezen indult, de én annyira motiválatlan voltam és nem érdekelt semmi, hogy nem is izgultam, azóta persze előjön álmomban valamilyen formában a lelkiismeretem és figyelmeztet, nem kellemes, sőt bizarr!

A péntekem elég sűrű volt, otthonról indulva második vonattal és otthonra érkezve az utolsóval elég hosszú nap volt, amit öt városban töltöttem. Előző este értem haza, annyira fáradt voltam a vizsgáktól, a munkától, a kevés alvástól, hogy már gondolkozni sem bírtam, de reggel időben felkeltem (köszi anyu) és rekordsebességgel bicikliztem az állomásra. Reggel Csorna volt az első, Márti annyira kedves volt és teljesen spontán, rugalmasan megcsinálta a körmöm, mert annyira hiányzott már a baleset (röplabda öt éve) és a tankonyha (soha véget nem érő) miatt, körömlakk is csak alapos odafigyeléssel, géllakk meg nagyon ritkán volt, arról meg nem is beszélek, hogy majdnem három éve volt utoljára műkörmöm, de ennek vége! Mivel fáradt voltam, ki sem találtam, pedig ugye a tervezés híve vagyok, de nagyon szép lett, még anyu is megdicsérte, pedig ő kritikus. A szépülés után mentünk Sopronba, hogy Zsófival és Julcsival találkozzunk, meg a fiúkkal. Önfeledt és vidám volt a délelőtt. Tudom, hogy csúnya szó a fikázás, de meg kell említenem és már mindenre emlékszem! Márti haza, én Fertőszentmiklósra mentem, ahol unokatesómék vártak az állomáson, a mama nem tudta, hogy megyek (mert ugye nem akartam, hogy nyolcfélét főzzön nekem a negyven fokban a bizonytalanra), meglepődött rendesen, persze nem tudtam üres kézzel távozni, pedig mondtam, hogy még nem haza megyek. Este várt Győr, vagyis a fiúk: Tomi és Matyi a Matrózban. Imádom őket, jót beszélgettünk, mint mindig és néhány pohár (őszintén nem tudom megmondani, hogy mennyi volt) kisfröccs után az álláspontjaink kiéleződtek a vitáink során. Feltűntek ismerős arcok, Peti és Ákos, akik csatlakoztak hozzánk, érdekes így felnőttként azokkal beszélgetni, akikkel együtt jártál középiskolába. Szóval volt már szó mindenről, egy kis alkohol után persze engem is bátrabban oltanak, már nem csak egymást. Legalább annyira jól esett hazabiciklizni, mint odafele. :)

Szombat délelőtt kutyasuli Tigivel, délután menhely Bogival, vasárnap délelőtt kutyasuli Zorával, délután biciklizés-fagyizás Barbival-Annával, minden a szokásosan, jól működik. :)

Innen folytatom tovább... :)

Lassan megint eltelik egy hónap úgy, hogy nem írtam. A másik blog is olykor akadozva, de legalább működik. Az a helyzet, hogy sokszor ilyen az életem, mostanában többször mondták nekem, hogy durva, amit csinálok. Amikor leírom egy-két napom a miértek miatt, én is meglepődöm, hogy mennyi minden fért bele és mégsem érzem mindig teljesen tartalmasnak, többet szeretnék. Remélem napokon belül lezárul egy időszak és még hatékonyabb leszek. Próbálom elkerülni, hogy napok-hetek múlva adjak normális választ és azt is, hogy utólag töltsem ki a határidőnaplómat. Bár ez utóbbi már nem is működne, annyi az információ, hogy könnyíteni kell a leírásával, a listákkal, vázlatokkal, tervekkel. Ez pont olyan, mint abban a bizonyos filmben a merengő. Tegnap délután óta kicsit elgondolkoztam, néha kell egy kis szünet (bár most még nem fér bele), tisztázni a fontossági sorrendet és elég időt hagyni magunkra. Azért is írok most ide és tudom, hogy kicsit lehangoltnak tűnhet, de egyáltalán nem az, csak komoly, ez vagyok én. Hamarosan jelentkezem, egy héten belül biztosan, ígérem nektek és magamnak! :)

Sok-sok részlet, ami eszembe jut és mégsem írom le. Pedig annyira jó visszaolvasni és mégsem jutok el odáig, hogy a napközben felmerült emlékeket felidézzem, hogy nyomot hagyjon. Nem ígérem, de megpróbálok tenni ellene. A bejegyzés időpontja mindent megmagyaráz, ennél hamarabb nem kerültem volna ide az elmúlt másfél hónapban. Célok mindig vannak, teljesíteni annál nehezebb, de sosem késő. :)