A hét közepén elment a kedvem a hétvégétől, pedig nagyon vártam. Sok program ígérkezett, sőt talán túl sok is, tartottam tőle, hogy lesz olyan, amit majd le kell mondanom, pedig nem szeretek választani. Persze imádom a nyüzsgést, mert akkor képtelen vagyok a problémáimmal foglalkozni, magamba fordulni és többet gondolkozni a kelleténél. Aztán szép sorjában szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy az előre eltervezett hétvégéből nem lesz semmi. Csalódtam. Az nem kétséges, hogy néha szükségem van a nyugalomra, megállni egy percnyi levegővételre, de ha ez a módja, finoman szólva sem örülök ennek. Ráadásul volt, amelyikről a világhálón keresztül szereztem tudomást, ezzel végleg betelt a pohár nálam. Eldöntöttem, hogy elhatárolódom "a közösségi oldaltól". Azt nem szeretem benne, hogy egy virtuális tényező képes befolyásolni az ember hangulatát, nekem pedig nincs szüksége az efféle nagyszerű hírekre. Be kell vallanom, hogy mérges voltam azokra a személyekre, akik hozzájárultak ehhez, pedig nem életszerű, hogy az ő hibájukként jegyezzem meg. Mára elmúlt már, mert a lelki békém érdekében kiírtam magamból a gyermeki dacot és haragot.

Már nem is számítottam semmi pozitívra a hétvége előtt, de végül olyan impulzusok értek, hogy rögtön el is feledtem a korábbi kedvrontásokat. Az egyetlen, amit megemlítek és ami a legnagyobb hatással volt rám: a lovaglás. Két hónap után újra lóra ülhettem. Óriási kiesés, ebben közrejátszottak: elhúzódó betegségem és az időjárás hirtelen változásai. Bár még mindig nem teljesen biztonságos a pálya az enyhülés miatt, végtelen örömömre szolgált, hogy a gyakorlottabb lovasok mellett én is mehettem. Köszönöm a lovastanáromnak a feltétlen bizalmat és a lónak, hogy ennyire megdolgoztatott, jó érzés úgy közlekedni, hogy hosszú idő után újra izomláztól ég mindkét belső combom.

Köszönettel tartozom a hasznos időtöltésért Radnóti Miklósnak is...

Mindenesetre az is fontos, hogy legalább tölthettem egy kis időt a családommal, ami az utóbbi időben nem volt a legjellemzőbb. Most végig tele volt a ház, amíg nem maradtam ismét egyedül. Egyedül, de immár a magánynak nyoma sem maradt. Igazi idill. Az asztalomnál ülök, az üres házban. A halvány lámpafény töri meg csupán a szoba sötétjét, amit nemsokára gyertyára cserélek. Az állataim halk nesze időnként elnémul. Az utcára nézek: az ablakomon lefolyó esőcseppek vizuális élménye pótolhatatlan, az ég könnyezik.