Csilla úgy tett, mintha aludt volna, mert azt azért mégsem lehet bevallani a szülőknek, hogy egyáltalán le sem fekszik a gyerek. Vasárnap háromnegyed négykor vágtunk neki a nagy útnak, akkor és ott én voltam a legfrissebb közülünk. Már Budapest felé a tipikus önmagam adtam, a hajnali (vagy nevezzük kora reggelinek) metrózás (Déliből Nyugatiba) a szegedi utamra emlékeztetett, s az úticél felé tartó vonaton ismét elöntött a legcsodásabb érzés: utazunk, "messze" utazunk! :) A változás már nagyon kellett, vágytam rá. Én mindig otthon felejtek valamit, most az esernyőt. Amikor most -hét év elteltével- leszálltunk a gyönyörű állomáson, tapasztaltuk, hogy nem változott semmit (ez pozitív), csak az eső zuhogott, nem is kicsit, de megoldottam. Igaz, kissé bántam a lovas szállót, de a fogadtatás így is kárpótolt, keleti kényelem. Hetes szoba, nekem szólt. Az eső pont arra volt jó, hogy kipihenjük az utazás fáradalmait, s amint újra kisütött a Nap, mi neki is vágtunk a belvárosnak. Ebédeltünk, fagyiztunk (éljenek a plusz kilók), megnéztük a főteret, a tavat (apu által lett buzogányom). Nyíregyháza valóban mesés hely, de azért azon fennakadtam, amikor apu elhamarkodottan Szegednél szebbnek nyilvánította, de szerencsére még időben felvilágosítottam. A szállóba visszaérve az internet hatalma (meg a Büszkeség és balítélet) engem is elragadott, így nem aludtam túl sokat a másnapi állatparki látogatás előtt.

Átvonatoztunk Sóstóra, izgatott voltam, mert ugyanazt az utat megtettük hét évvel ezelőtt is, csak nem jutottunk be (úgy alakult), s ami a vicc az egészben, hogy mind a két utazásunk alkalmával a "gyász vezérelt". Emlékszem a tóra is, a fürdőre is. Az ötévesek szintjét nem biztos, hogy megütöttem, amikor sorban álltunk a pénztárnál, nem beszélve a belépést követő cselekedeteimről. :D Az állatpark nagysága miatt már előre közöltem anyuékkal, hogy az emlősök és a vízi állatok az elsődlegesek, utána jöhetnek csak a madarak, a hüllők és a kétéltűek. :D A fókashow rögtön magával is ragadott, egyszer még belőlem is lehet fókaidomár, Gino puszija volt a csúcs: halszagú, nedves és szőrös (Mano-féle). A srác már a nevemen szólított, hogy ideje elhagyni a fókák helyét, mert zárna. :) Jöttek szépen sorban az állatok, vagyis mi mentünk, egytől egyig élveztem. Jó volt látni azt, hogy azzal egyidejűleg, hogy ők "be vannak ide zárva", még nem úgy viselkednek, ahogyan azt az ember elvárná tőlük. Bírtam az orrszarvút, mert ráülhettem. :D A láma nem volt szimpatikus. De az elefánt simogatása megint felért egy újabb nagyszerű élménnyel (pláne, hogy a kedvenc vadon élő állatom), Yasmin nagyon viccesnek gondolta magát, amikor a kép készülte közben, fogta a szalmát és ránk borította, imádtam, Tanya is hasonlóan tett. :D Aztán rábukkantam egy pónira, aki el volt szeparálva a többiektől és azt is jelezték, hogy harap, pedig nem így van, nagyon édes volt, egy kislány majdnem megmérgezte, nem is részletezném. A parasztudvarban megtaláltam a helyem, bár csak a kecskékhez lehetett bemenni, malacot és nyuszit simogatni nem. Én jócskán növeltem az átlagéletkort, bár még velem együtt is bőven nyolc alatt volt. :D A gyerekek engem követtek, mindig azt a kecskét akarták megsimogatni és etetni, akivel éppen én is foglalkoztam. Egy kislánnyal össze is haverkodtam, de aztán utolért a mérgezős is, ezért inkább távoztam. Annyira édes állatkölyköket láttam, meg két nagyon belevaló nagypapagájt, sajnos a Lili-Pali páros fel sem ér hozzájuk. A cápás képeinkért is odavagyok. A Zöld Piramis a virtuális séta után valódi élményt nyújtott, s ezzel fejeztük be az egész napos állatkodásunkat. :) Úgy éreztem a nap folyamán, hogy mindenki arra figyel fel, amit én veszek észre: a tigriskölykökre, a kiskecskére, a vakondra és még sorolhatnám. Sóstón szívesen laknék. Bár már este volt, s minden zárva, mi azért körbenéztünk kicsit: kalandpark, múzeumfalu, lovastanya, a számtalan fürdő, a tó. Ide még visszatérek, az biztos! A főállomásra visszatérve, megvettük másnapra az IC-pótjegyet, összepakoltam a dolgaim és kedden reggeli után anyuék kikísértek az állomásra, hogy Budapest felé vegyem az utamat. :)

Az öt napból kettő maradt számomra, de az felejthetetlen, köszönöm szépen! A Délibáb IC-n ért első (és utolsó) negatív élményem rögtön felszállás után történt. Valaki úgy felrúgta a bőröndömet, hogy az beesett az ülések alá, én is elvesztem az összeszedése közben. Aztán helyemet megtalálva Debrecenig egy kedves idős hölgy volt a szembeszomszédom, onnantól pedig egy fiatal anyuka a kislányával, Lillával. :) Az internet itt is utolért, vagy inkább fordítva. Budapestre érve kicsit szenvedtem a csomagjaimmal, átmetróztam a Nyugatiból a Keletibe, a buzogányom sem könnyítette a helyzetet. Ott találkoztam Julcsival, Zsófival, Mártival és Petrával, így lett teljes a POP-os csapat. :) Elmentünk Julcsiék lakásához és hamarosan (mondjuk egy-két órán belül :D) elindultunk a Margitsziget felé. A törvényszerűséget követve sosem találtuk meg azt, amit éppen kerestünk (kínai étterem, tetováló- vagy kozmetikai szalon), de mindenhol találkoztunk az oly' nagyon népszerű gyorsétterem- és drogérialáncokkal, meglepő, mi? :D Első pillantásra a rendezvény csalódás volt, még vért sem adhattunk Petrával, amíg a többiek visszamentek a pesti oldalra. Amikor újra egyberendeződtünk, az eső is elkezdett esni, de a lufiért megérte. Öt komáromi ismerősömmel futottam össze. Aztán a pontszámok kihirdetése előtt néhány perccel az eső ellenére a színpadhoz igyekeztünk, hát persze, hogy harmadjára lekapcsoltak a laposüveg miatt, de becsempésztük. :D A pontszámokat elnézve sírva fakadtam, megszűnt minden körülöttem. Felvettek mindenhova, de az állatorvosi... Amikor sikerült összeszednem magam (kb. egy óra elteltével),  elkezdtem küldeni az sms-eket. Mivel senki nem tudott a végső döntésemről, azt kérdezték, hogy ez volt-e vágyam, nem tudtam mit válaszolni, mert nem, de elsőnek jelöltem. Hogy nem sajnálom-e Szegedet? Dehogynem, de nincs mit tenni, a körülmények adottak voltak, s így a lehető legjobban döntöttem: dietetikus leszek. Anyuék annyira aranyosak voltak, reményt adtak, csak az a kár, hogy a semminek, de mindenkit megnyugtattam (majdnem magamat is), hogy így helyes.

Onnantól, hogy meghúztam a pálinkát, nem érdekelt semmi és senki, nem volt tovább helye a lelki nyomornak. A Morrison's 2 felé vettük utunkat, a pálinkát abszinttal öblítve legalább hatását éreztem a jókedvnek. Annyira életszerű, hogy Budapest közepén egy ex-révaist szólítok le, hogy csináljon rólunk képet. :D A szórakozóhelyre még be sem lépve egy fiú megragadta a kezem, itt kezdődött minden. Aztán lent táncoltunk a lányokkal, amikor annyira meglöktek, hogyha Julcsi nem fog meg, akkor a padlóval leszek egy szinten. És ezek után odajött a semmiből egy srác, visszahívta azt, aki fellökött, hogy bocsánatot kérjen tőlem, nagyon aranyos volt. :) Létezik ilyen? A karaoke (Andinak is énekeltünk szülinapja alkalmából :D) vitt nálam mindent, ehhez nincs is hozzáfűznivalóm, a "nagyon rosszak azok a lányok" megteszi helyettem is. ;D A harmadik értetlenségem, amikor odajött hozzám egy külföldi származású szolnoki focista és nagyon közvetlen szeretett volna lenni, na ekkor mentünk ki Zsófival, ott még beszélgettünk angolul egy izraeli sráccal, kellemes benyomás. Itt ért véget a buli, mert a jegy csak egyszeri belépésre jogosít. A dietetikus-diabetikus különbségének meg nem értésén azóta is fenn vagyok akadva, szörnyű. :D Az eső nem állt el, így sétáltunk vissza, majd aludtunk néhány órát, hogy hazatérhessünk.

Julcsival (Fatime! :D) leszálltunk Komáromban, elvittük a bőröndömet a fagyizóba, ő hazament, én Árpiékhoz a bicómért, iszonyúan néztem ki, a buzogányom ott hagytam és keservesen hazatekertem. Otthon összeszedtem magam, mert várt Győr és Andi meglepetés szülinapi bulija. :) A négy hajószenvedett volt ott korábban, szépen néztünk ki. :D De szerencsére jól sikerült az este, elértük célunkat, Norbinak is jár a respect. :) Utolsóval haza.