Elég volt az üres ígéretekből, hogy majd írni fogok. Többé nem teszek a jövőre nézve olyan típusú megjegyzést, amit nagy bizonyossággal nem tudok majd betartani. Bár talán ezzel pont az volt a baj, hogy én magam is elhittem, mert annyira szerettem volna. Jó lenne rendszeresen írni, mert imádom, sokszor eszembe is jutott, de nem lett belőle semmi. Lehet, hogy ezután sem lesz. De most itt vagyok és írok, minden más bizonytalan.
Ahogyan az életem is. Nehéz hónapokon megyek keresztül. Amint az írással kapcsolatban, úgy nagyjából minden más téren is november környékén vesztettem el a valóságot. Nem titok, mert hogy is lehetne az - a betegségem áll az előtérben. Szerettem volna végigvezetni, hogy nyoma maradjon, de lelkileg nem vagyok azon a szinten. Óriási különbségeket éltem meg egy-egy napon belül is, ugráltam a mélységek és magasságok között. És még nincs vége, csak szeretném, hogy legyen.
Hónapokba telt rászánnom magam az elhatározásra, hogy intézményt váltsak, nagyon nehéz volt fejest ugrani a már megszokott, ismerős közegből az ismeretlenbe a jobb kilátások reményében, de megtettem. És elkezdődött minden, először egy hónap várakozás a vizsgálatokig, aztán gyomorideg, mert éreztem, hogy baj van, de nem jutottam előrébb. Hatalmas probléma, hogy évek óta jelen vagyok az egészségügyben, mert hasonlítgatok és nem szabad.
Telefonon keresztül lett biztos a hír, amit már a belső hangomból fakadóan tudtam: ismét műteni kell. Aztán beindult minden, itt lett vége az újévi terveimnek és ment tönkre a vizsgaidőszakom. Mindkettőben az elején jártam, nem könnyítette meg a szabad időbeosztás, hogy nincs kötelező, ami lefoglal, hogy olyan sokat kellett egyedül lennem a saját gondolataimmal, félelmeimmel, a bizonytalannal. Közben folyamatosan derültek ki újabb dolgok, egy újabb probléma, még egy műtét. Valahol nagyon bíztam, mert ez azt jelentette, hogy teljeskörűen át vagyok világítva és a már régóta felvetett ok-okozati összefüggéseim bizonyosságot nyertek. Másrészt viszont teljesen kilátástalan lett a jövőm, hogy mit fogok csinálni, hogyan lesz tovább. És persze így a jelenre sem tudtam koncentrálni.
Mesélhetek én bármennyit erről, tudhatja valaki a nagyját, mégsem azonosulhat velem, mert lehetetlen, nem is kívánom senkinek. Szerettem volna a folytonos együttérzést, de nem a sajnálatot. Minden embertől más-más reakciót kaptam, ebben is megvannak a besorolható embertípusok és nem lehetett eltalálni, hogy nekem éppen melyikre van szükségem. A terveimnek még nem mondtam búcsút, de egyre inkább kezdett elveszni a remény a megvalósításukra.
Közben annyit jártam az új helyre, hogy elkezdtem kötődni a klinikához és az orvosomhoz is. Heti többszöri találkozás már elég ahhoz, hogy egyszerre legyek lehangolt, amiért sokszor ritkábban láttam a családom és a barátaim, mint a vizsgálót illetve derűlátó, hogy most talán véglegesen elbúcsúzhatok a problémáktól, amelyek körülölelik a mindennapjaimat. Persze ez nem ilyen egyszerű.
Megvolt az első műtét, ami elengedhetetlen volt a nagyműtét elvégzéséhez, a közte lévő másfél hónap pedig szintén arról szólt, hogy betegségből betegségbe sodródtam. Már komolyan kezdtem sajnálni az orvosom, hogy ilyen fiatalon véget vetek a feltörekvőben lévő karrierjének. Rengeteg a tiltás, igyekszem betartani, de nem vagyok egyszerű eset.
Jelenleg túlvagyok mindkettőn, de a nehezén még nem, sokkal rosszabb volt a helyzet, mint amit látni lehetett. Fizikailag még nagy harc vár rám és ehhez elengedhetetlen, hogy a lelki részét is hozzáadjam, mert nélküle nem sokat ér. Próbálok nem összetörni...
