Eljöttem iskolából az ujjam miatt, majd haza. Autóval vissza a belvárosba negyvenöt perc alatt, gázolás miatt (öngyilkosjelöltek kerüljék a vasútat), ezért a Duna összes vízcseppjét alaposan megcsodálhattam a kormány mögül, be is görcsölt a lábam, érezzétek át! Rendőri irányítás, háromszög (vagy akár piramis) csúcsa. Anyus vásárlásról így lemaradtam. Leparkoltam. Patika, fitotéka, kisállatkereskedés, bosszantó. Árpi, Zétény, meglepődés. Fogorvos. Nem szoktam káromkodni, mikor egyedül ülök a kocsiban és a többi közlekedő szabálytalan. Hazajutás előtt telefon. Mivel én nem tudtam gondolkozni (behatás alatt álltam még mindig) és a Csabi sem volt kéznél, még jó, hogy anyunak volt elég esze: ha már állatorvoshoz megyünk hámért, illetve élősködők elleni szerért, akkor vigyük már el a kutyát is. Apu éppen ráért (rákérdeztem többször is), csoda. Otthon felszedtem a kölyköt és aput, irány a doki. Kellemes környezet, Mano hiszti. Olyan szép hámot kapott (bár apu leszavazta a Csőrikéset), hogy legszívesebben én hordanám. Kombinált oltás, remegés, nem színjáték. Útközben felvettük Attilát, később hazavittem. Volán mögötti délután. Népszerű voltam a hívások terén, elnézéseteket kérem, hogy nem vettem fel.

Eredetileg a hétfői kórházról akartam írni, de nem tartozik másra. A lényeg, hogy mind a ketten kellettünk Barbival apu mellé. Állítom, hogy a műtött emberek életében a legviccesebb pillanatok közé tartozik az altatás utáni felébredés beszélgetése (saját példa is). Egy élmény volt.

Ma visszatértem az iskolába (bár kezdődnek a kivizsgálások), mert szoktam járni (üzenet egy kedvesnek)! És olyan ajándékot kaptam a Zsolti bácsitól, amitől oda vagyok meg vissza. Imádom Svájcot és mindent, ami (eredeti) svájci, így határtalan az örömöm. A családom persze irigy, nem hisznek nekem. A színház miatt abban a magassarkúmban voltam, ami már akkor kicsi volt, amikor megvettük, nem fájt a lábam.