...szigorúan magamnak! Most örülnék, ha nem olvasná el senki.

Hiányzik. Most tűnik csak fel, hogy mennyire hiányzik. Ő az, aki mindig külön köszönt nekem, hiába voltunk többen, aki mindig megkérdezte, hogy mi a baj és a válasz is érdekelte, aki fel tudott vidítani a puszta jelenlétével, aki provokált, de csak bizonyos kereteken belül tette, aki minden kérésemet teljesítette, aki mindig meg tudott lepni valami jóval, aki hozzám fordult segítségért... Folytathatnám még a végtelenségig.

És most kaptam tőle négy és fél sort, amelyben minden benne van: a szeretet, a hiány, a féltékenység. Fontos nekem. Még jobban összezavarodtam. Mit tegyek?

Csak az a baj, hogy nem tudom senkivel sem megosztani. Akivel tudnám, nem elérhető. A kapcsolataim megváltoztak. Egyedül maradtam. El kell fogadni, ha nem érdekelsz valakit. Az viszont fáj, hogy vannak olyanok, akikkel még mindig kölcsönösen fontosak vagyunk egymásnak, mégis fenttartjuk a látszatot, hogy "csak ismerősök" vagyunk.

Ijesztően kitárulkoztam. Gyűlölöm a látszat-dolgokat. Utálom, hogy sírok az ágyamon, ahelyett hogy aludnék, mert nincs egy olyan ember sem, akit felhívhatnék, hogy meghallgasson. Sok időbe telt, mire felépítettem azt az önmagam, aki kívülről kemény és akinek nem lehet összetörni a szívét, így egy olyan emberré váltam, aki nem volt képes érzésekre. És most, hogy végre tudnék szeretni, már nincs kit.

Félre fogjátok érteni.