Sokan nem is tudják, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt egy hónapban, a sok változást, a lelki fejlődést, nehéz döntések meghozatalát. Persze tanácsot kaphatok, de nekem kell kimondanom a véglegest a lehetőségekhez mérten. Valamit valamiért, az élet kompromisszumok sorozata. Ha nagyon szeretnék belemenni és komolyan megosztani a történteket, még hosszú sorokon keresztül fejtegethetném, de nincs értelme rágódni az elmúltakon, vár a jelen.

Másfél hete a Bátor Táborral álmodok, cimborákkal és gyerekekkel, konkrét szituációkkal vagy helyszínekkel. Egyszerűen borzalmas, ahogyan körülvesz és nem hagy szabadulni a tudatalattimban sem. Annyira jó volt, hogy úton-útfélen adom tovább az érzést, az élményeket, minden apróságot.

De most már itthon vagyok és maradok. Pontosabban a fővárosi székhelyemen, ahol két év után végre fák vesznek körül, boldoggá tesz. Ahogyan a sok mosoly, érdeklődő arc és kedves szavak is. Egy kicsit átéltem, hogy milyen magad mögött hagyni mindent és most örülök, hogy mindez körülvesz!

Kissé szerelmes is vagyok, talán az érzésbe. Mert nem akartam úgy visszajelezni, hogy nem leszek itt. Toltam magam előtt, nem reagáltam közvetlenül, mert tudtam, hogy rövid az idő és hosszú az elválás. Magunkat kíméltem. És egész jól hangzik, hogy én ennyire tudatosan tudom kezelni az érzéseimet, de közben Kitti kimondta hintázáskor helyettem a valóságot. Gyáva vagyok. Nem merek, esélyt sem adni, nehogy rossz vége legyen. És már bánom, emészt és nem hagy nyugton, hogy mégis hosszú az idő és rövid az elválás.