Nem kapok visszaigazolást, egészen rideg lettem. Nem tudok kommunikálni az emberekkel. Nyilván, mert olyan sérelmeim vannak, amiket nem tudok feldolgozni, megbocsátani, megérteni. Napokig ideges voltam az anatómia miatt és annyira kikészített, hogy ismét előjöttek az alvászavaraim. Ráadásul olyan ember után vágyom, aki soha nem lehet az enyém, ezzel mindig is tisztában voltam és hiába múlik az idő, a hiánya csak erősödik. Nem is várok sokat, csak nem értem miért jó ez a "szakítsunk meg minden kapcsolatot", amikor fontosak vagyunk egymásnak és mindezt már másodjára. Ezek az emlékek és érzések törtek elő belőlem hajnalban, így sikerült sírva elaludnom és még a Mano sem volt itt, hogy megvígasztaljon. Azt pedig már félve említem, hogy Marci a napokban majdnem életét vesztette, a hibámon és a lélekjelenlétemen múlt, hogy megtörtént, de nem lett végzetes. Volt egy pozitívuma is a hajnali rémálomnak: Linnel megbeszéltük, hogy reggel találkozunk a teológián és csábító volt a szerbiai utazás, talán legközelebb majd hamarabb szól (nem közvetlenül az indulás előtt 1-2 órával), mert ennyire nem vagyok spontán, vagy ha igen, sajnos most nem vállalhattam be. Vannak céljaim, emlékeztettem magam rájuk, hogy tudjam, van értelme küzdeni és hinni. Anyukám hisz bennem, hiányzik, hogy valaki teljesen mellettem álljon (fizikailag is) és szemtől szembe bíztasson. Az otthoni szeretetről nem is beszélve, itt ezt nem kapom meg. Persze a "felszínes", ugyanakkor őszínte kapcsolataimtól rengeteg törődést kapok, nem is szeretnék mást, nem szeretném azt, hogy többet tudjanak. Csak az a sok másik jönne helyre már... Hiszek a megmaradtakban és akkor nem lehet baj.

A fogadalmamra pedig Isten a tanúm, nem lehetek elég hálás!

"Csak az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik." (Péld 2,6)