Ma egy éve összeomlott a világ, pedig akkor még nem hittem el. Mindig telefonon jut el hozzám a rossz hír és ez volt életem legrosszabbja. Hallottam a szavakat és nem fogtam fel, nem tudatosult, mégis ellenkeztem. Sírtam, hisztiztem, kívülről végiggondolva ijesztő lehettem. A Duna-parton nem sok választott el a meggondolatlanságtól, de gyáva voltam, szerencsére. Egyedül akartam lenni akkor és éppen ezért ma nem. Olyan nehéz volt szembesülni a tényekkel, látni őt élettelenül. Féltem ettől a naptól, de ugyanolyan, mint a többi, mert emlékezem, mécsest gyújtok és fáj a hiány, hogy örökre vége.