Ma lenne 7 éves, nekem ez a nap mindig róla szól. A gyönyörű mécses és a friss virág mellé erre a szülinapjára egy képet szántam neki, olajfestékkel vászonra, ahogy hozzánk illik, a sok-sok óra -amit az elkészítésével töltök- a szívemből jön. Tavaly mintha megéreztem volna, hogy az lesz az utolsó közös szülinapunk, foggal-körömmel küzdöttem, hogy hazajussak. Nem volt egyszerű, ma is beleborzongok, de a legjobb döntés volt. Mert a másnapot, az ő nagy napját együtt tölthettük, készültem lufival, ajándékokkal és sütöttem sütit, amiből aztán a sírjába is került pár nappal később... Ma is könny szökik a szemembe, amikor eszembe jut és remegő ajkakkal mondom ki minden egyes alkalommal a nevét, mert ő ártatlan és mégis megtörtént... Pont tegnap, amikor a menhelyen dolgoztunk, akkor találkoztam egy hasonló színű-szőrzetű és felépítésű 6 hónapos tacsilánnyal, mint amilyen ő is volt. Félénk, de hozzám odajött és én bementem hozzájuk a kennelbe, mikor lejárt az idejük. Fájt nézni és mégis ő azon kevesek egyike, akit annyira megölelgettem, akár a sajátjaimat és puszit adtam a kedves buksijára; mert rá emlékeztet a puha bundája és a finom illata. Ma már nem tudtam újra kimenni a menhelyre, egyszerűen nem ment. Félek, hogy egyszer majd nem emlékszem tisztán minden egyes gesztusára, mozdulatára, pedig nem telik el úgy nap, hogy ne nézném a képeket, ne idézném fel magamban a közös emlékeink egyikét. Igen, még mindig nagyon fáj, nem enyhült, csak hozzászoktam, amihez nem lehet: hogy elveszítettem őt, akit a legjobban szerettem. Mindenemet odaadnám, tényleg mindent, hogy ő élhessen, mert megérdemelné. Még gyengébb lettem, pedig annyi mindent tanultam tőle és a szenvedélyem lett az egész fájdalmas és véget nem érő küzdés, érte! Nagyon szeretlek Mano, drága kisfiam! <3