Már egy hete a földben nyugszik gyönyörű holtteste, a gyertya lángja szüntelenül ég, kicsi lelke és nagy fájdalma bennem él tovább. Még mindig nem hinném el, ha nem érezném azt az óriási űrt, amelyet hiánya okoz.
Várom, hogy hétvégén valaki kinyissa az ajtóm, ő befuthasson és felébresszen. Várom az ugatást, amikor megszólal a csengő. Várom, hogy megjelenjen, amikor valakinél valami ehetőt lát. Várom, hogy elém fusson, amikor megérkezem és ne engedjen elmenni maga nélkül. Várom a horkolást, amitől képtelenség bármi másra koncentrálni. Várom, hogy rosszalkodjon, felugorjon az ágyamba vagy a kanapéra. Várom, hogy a szőre mindenemre rátapadjon és állandóan takarítani kelljen utána. Várom, hogy kövessen mindenhova, még a fürdőszobába is. Várom, hogy kiütéses legyek az allergiától. Várom az éjszakai ébredést, amikor a sok fészkelődéstől rácsukódik a bőrönd. Várom a nyüszítést, amikor ki akar menni vagy be akar jönni. Várom, hogy ne foglalkozhassam nyugodtan a többi aprósággal, mert ő féltékeny. Folytathatnám még ezt a felsorolást a végtelenségig. Várom, de hiába...
Minden reggel az volt az első, hogy megsimogassam az álomszuszékot és minden este az az utolsó, hogy jóéjtpuszit nyomjak a feje búbjára. Az egyetlen biztos kérdésem távollétemben mindig rá vonatkozott. Talán sok mindent nem tudnak rólam, egyet mindenki biztosan, hogy ő az én szemem fénye.
Éltem már meg rossz időket, ennyire rossz viszont még nem volt soha, mert pont ő hiányzik. Nem tudok enni, inni, aludni, még a levegőt is nehezemre esik magamba szívni. Nem tudtam, hogy lehet ennyit sírni, hogy fájhat ennyire az üresség. Nem érdekel semmi. Kihagyom a kötelességeim, lemondtam a lovaglást, nem bírok elmenni futni nélküle, nem tudok motorra ülni és végképp nem bírok autót vezetni. A koncentráció sem megy, olvasni és tanulni lehetetlen. Elfelejtettem mosolyogni, képtelen vagyok örülni bárminek. Utálok társaságban lenni és beszélgetni és utálok egyedül lenni. Nem szívesen törődöm a többi állatommal és legfeljebb hálás vagyok, szeretni nem tudok.
Aggódnak és aggódtok értem, most tényleg jogosan, rosszul lennék, ha léteznék. Sikerült odáig rombolnom a szervezetem, hogy a fejfájásom ne múljon el, érzéki csalódásom és hallucinációm legyen, szédüljek és úgy érezzem kétszer 3,5 km sétától, hogy a maratont futottam le. Nem leszek hülye, meg különben is törődnek velem, bár biztosan könnyebb lenne infúzióra kötve, benyugtatózva feküdni egy rideg kórteremben ahelyett, hogy közös emlékek és érzések vegyenek körül. Egyenesen rettegek a találkozásoktól, nem akarom kimondani és beszélni róla. Kedvesek vagytok, hogy kerestek és próbáltok mellettem lenni, én senkit nem fogok, egyenlőre válaszolni van erőm.
Nagy erőfeszítésembe került, hogy akkor este a Duna partján állva ne ugorjak a mélybe. Nem tudtam rád vigyázni kicsi angyalom, te mindig ott álltál mellettem és annyi ígéretemet nem válthattam valóra. Ezentúl mindent érted teszek és küzdök!
