Visszatértem. Már számtalanszor voltam, olyannyira, hogy már előre köszönnek nekem. Hát hiába: törések, zúzódások, húzódások, ficamok, rándulások, harapások tömkelege. Volt gyerekszobám, de méginkább gyerekkorom, hogy sebesüléseket szerezzek. Visszajáró beteg lettem, mindig gipsszel, sínnel, kötéssel távoztam. Az irónia az egészben a sérüléseim okaiban, körülményeiben lelhető fel.

Csaknem egy éve, még tavaly tavasszal sikerült belenyúlnom a röplabdába úgy, hogy kettérepedjen a körmöm (emlékszem: pontot szereztünk, szóval megérte), és azóta nem gyógyult be. Már korábban el kellett volna mennem kezeltetni, de nem mertem, mert a 11-12 éves önmagam legjobb barátnője rácsapta az ajtót az ujjára és le kellett szedni az egész körmét, ez egy rossz emlék. Aztán megkoronázta ezt az is, hogy a bátyám belerúgott a villamosba, s ugyanez történt vele, ráadásul én ápoltam egy darabig, mert ő nem bírta megcsinálni a fájdalomtól.

Szóval a lényeg az, hogy erre a körmömre is felkerült a műköröm a szalagavatóm alkalmából, de mondta a műkörmös, hogy majd mindenképpen mutassam meg sebésznek, mert ez így abnormális. Szombaton voltam lovagolni, sajnos figyelmetlen voltam, nem elég óvatos és a lovaglás végén, nem vettem ki az ujjaimat a szárból, úgy ugrottam le a Gardiról. Bevérzett és gennyes volt, fájt egész délután és este, de aztán vasárnapra enyhült, éppen ezért nem is mondtam senkinek.

Aztán ma reggel úgy ébredtem (nem is ébredhettem fel, mert nem tudtam aludni), hogy nem bírok meglenni vele, így hát nem volt kérdéses, hogy nem halogathatom tovább, úgyis meg kell történnie. Ennyire bátortalanul még sosem léptem be a szakrendelőbe, féltem, sőt rettegtem a következményektől. Ezt még inkább megkoronázza, hogy a 13-mas sorszámot kaptam. Meg is látszódott zavartságom, össze-vissza beszéltem, hogy mi miből következett, kétszer kellett elmondanom, hogy meg is értsék. Az orvos megkérdezte, hogy mit szeretnék. Két kehetőség volt: vagy levetetem a műkörmössel, ami megmaradt  és visszajövök vagy leveszi ő. Tudtam, hogy ez utóbbi fájdalmasabb, de inkább fájjon egyszer jobban, mint kétszer, így ezt választottam. Hogy finoman szóljak: megkönnyeztem a műveletet, a sebész is észrevette és nyugtatgatott, hogy mindjárt vége. A látvány sem kárpótolt, ennél jobban már csak az borított ki, hogy leborotválhatják a hajamat a műtétnél. Azóta is el-elsírom magam, hogy megcsonkították az ujjam, ráadásul a fájdalom is stagnál, nem akar megszűnni. Alapvető dolgokat sem tudok jelenleg elvégezni, víz sem érheti, szerdán kötéscsere, aztán majd kiderül. Előre tartok a vizuális élménytől, egy ideig nem lesz mit kilakkozni.