Nagyon sokszor felmerülnek a miértek, leggyakrabban az, hogy miért éppen nekem kell mindezt elviselni már sokadjára. Mit tettem, amiért ezt érdemlem és ilyenkor miért nem vigyáznak rám odafent?! És a sor még folytatódhatna.

Teljesen hitetlenül ültem a fotelben. Pár órával korábban még nem gondoltam, hogy ott leszek. Ritkán vagyok ennyire spontán. Nem azért, mert ne szeretném magam belevetni csak úgy a dolgokba, inkább az elfoglaltság miatt. Mindig van programom, hétvégén velem tervezni lehetetlen. Kivéve ezt az elmúlt néhány hónapot. Üresség volt bennem, a nagy semmi, mert minden tiltólistás. Négy szombatból hármat a fővárosban töltöttem. Én, aki mindig rohan haza az elsővel és mérges, ha valamiért egy órával később ér célba. Nem kutyázhatok, nem futhatok, minden értelmetlen. Rengeteg elvesztegetett perc, óra, amikor csak vagyok és nem érzem, hogy bármi hasznosat tennék. Csak a háttérzaj kell, anélkül nem létezem, ez örök.

Ültem mellette, vele szemben és beszélgettünk. Nem maradt meg minden, mert nem tudtam kifejezni magam igazán és ez frusztrált. Nem ismer és mégis. Azt hiszem, még mindig nem sikerült normálisan bemutatkoznom, hogy milyen vagyok valójában, pedig szerintem kedvelné azt az embert. És talán már én sem tudom, hogy milyen voltam és azt a legkevésbé, hogy hová tartok.

Ott ültem és csak önkéntelenül jöttek a szavak. Volt, hogy egy elkezdett mondatnak a végére már nem lett értelme. Összefügés sehol nincs és mégis így kerek egész. Valahol kicsúszott, hogy mi az egyik nagy problémám, hogy mit nem tudok megérteni és elfogadni, hogy miért nem tudok hinni és ez végtelenül zavar.

Csak ültem és vártam, hogy mondjon erre valamit és megkaptam a választ, ami az egyetlen elfogadható lehet: hogy csak én tudom ezt a terhet elviselni, nekem kell végigvinni, mert másnak ez sok lenne. Jól hangzott, igaznak és szépnek, egy valódi indok lehetne, ha a lelkem tényleg teljes mértékben megbarátkozna vele.