A tegnapi istentisztelet teljesen feldobott, na meg utána a sok kedvesség, amit a két Ildi nénitől, Annától, Mónitól és a Tiszitől kaptam. Este tesóm mondta, hogy menjünk el a Zorával sétálni (a kutya, aki nálunk lakik) és én fogtam az anatómiafüzetem és mondtam szüntelenül a latin-magyar zagyvaságot, néha még én is elhittem, hogy nincs értelme. „Hogyan lehet úgy káromkodni ilyen hosszú ideig, hogy ne értsek belőle semmit?” Ma megkoronáztam tanulásomat egy sikeres vizsgával. „Kettesért jöttem, de jó lesz a hármas is.” Aztán csekkel a kezemben, eszemet vesztve sétáltam Budapesten, kevesebb sikerrel. Hiába voltak gonosz dolgok a vizsgaidőszakban és láttam kilátástalannak a félévem már a szorgalmi időszak közepén, megcsináltam, méghozzá szép jegyekkel, mert elhittem. :)

Még minden olyan zavaros és mégis felhőtlen boldogság töltött el, aztán elgondolkoztam. Felcímkézett kapcsolatok, változóban a világ, észre kell venni! Ha nem akarjuk, akkor is jusson a tudomásunkra, nem lehet a múltban élni. Igaz barátokra ismertem, akik észrevétlenül lettek azzá, akik. Aki őszíntén örül a sikeremnek akkor is, ha ő még nincs túl az akadályon. Aki buzdít és nem néz le, amiért neki rögtön sikerült. Aki engem keres segítségért a legkényesebb témákkal. És ezek csak példák. Kettőn áll vagy bukik.

Apu: Ne beszéljél, vezessél!
Csilla: Nekem egyszerre megy mind a kettő.
Apu: De gyorsabban beszélsz, mint ahogyan vezetsz.
...egy kicsit később...
Apu, Anyu: Lassabban, ésszel!
Csilla: A Barátok Közt a tét.

És már nincs Barátok Közt és már nincs napi rutin, vagyis egy új: le kell fogyni a tanulással szerzett súlyfölösleget, mert például már egy hónapja nem ültem lovon. :(