Tegnapelőtt Barbi és Mano várt a kapuban, előbbi almás lepénnyel. Legszívesebben otthon maradtam volna több okból is, mégis Győr felé vettem az irányt. Késve érkeztem, másfél órát voltam ott, s bár jó volt látni őket a közegben, rosszul éreztem magam, kívülállónak. Egy volt évfolyamtársam (még a Fesztyből) lepett meg hazafelé.

Tegnap reggel indultunk Szomódra. Apu előző este alig ért haza, már ment is dolgozni éjszakára, én felső légutilag voltam (és még vagyok) kész, bár a szexi mély hangom kárpótolt. Szóval négyen szüreteltünk (anyuval és nagybátyámmal kiegészülve), még sosem voltunk ilyen kevesen ennyi munkára, így egészen estig ott voltunk. Mano is velünk tartott és antiszociális oldalát egy vizsla barátságával tarkította, egy kis féltékenységgel fűszerezve. Teljesen igénybe vette a fizikumom ez a nap: izomlázra fára mászni, birsalmáért ugrálni és 18 kg-os zsákokat cipelni nem túl felemelő (haha). Felelősségem érzete a megpakolt utánfutónál teljesedett ki. Este még rendbe tettem mamáék sírján a virágokat, miután a prés megvolt, s jöttünk haza. Az érzéseim feltörtek, jól döntöttem.

Ma reggel lovagoltam. Annak ellenére, hogy az elején merev voltam és görcsös, felszabadultam, sőt a vágtám külön dicséretet kapott. Zsófival is találkoztam, tervezünk is egy-két dolgot. A vezetés a másik stresszoldóm, a feszültségem is elszállt. De olyan keveset töltöttem itthon, hogy nincs kedvem visszamenni, hiába élvezem. Mano meg állandóan követ, rögtön hisztizik, ha nélküle teszek meg egy lépést. Fáj itt hagyni a szeretetet.