A félbehagyott bejegyzésem már nem fejezem be, családi szülinapozás volt a magunk módján. :)

Másnap izgatottan indultam útnak két és fél óra alvás után, betegen. Félúton átültem Zsófitól Pattihoz, majd Győrbe érve már konkrétan izgultam. A csalódások után reményekkel telve, új esélyeket adva kerekedett egy csodálatos nap. :) Révai, még mindig szeretlek: Lali bácsi és a többi tanár, a volt osztálytársaimról nem is beszélve. Ez az örök törődés és a szeretetteljes légkör megfoghatatlan számomra. Ezután Flóval ketten maradtunk és elkísértem beszerezni az ajándékait, hónapok teltek el a személyes találkozás óta és azt már meg sem merem említeni, hogy ezen belül is mikor volt utoljára normális beszélgetésünk ezelőtt. Zsófival is beszélgettünk, úgy igazán, vagy legalábbis elmondtam a "novemberi"-nek emlegetett történéseket és magam is meglepődtem, hogy mennyi mindenről nem beszéltem senkinek, vagy csak felszínesen a megemlítés szintjén. Megdöbbentő, hogy a személyiségem hogyan alakul a társadalom nyomására és a környezeti változásokra. Aztán jöttek a lányok is: Márti, Julcsi, Laura és Andi. Nagyszerű este volt, sok-sok nevetéssel és könnyű szívvel-lélekkel. Az sms-eket le sem tagadhatom, ez annyiban volt kellemetlen, hogy elég hiteltelen vagyok önmagamnak (is) azáltal, mert nyíltságot fogadtam, mégsem tudok magamról mesélni. És igen, valahol mindig ott érzem a célzást, megvetést a szomorúságom miatt, de nem vagyok én szomorú, egyszerűen csak nem tudok mosolyogni, mindig mosolyogni - őszíntén. Na meg persze, fel sem merem vállalni magam, mert talán nem szeretem annyira (az életem/az életet), hogy megtegyem. Ebben semmi kritika nincs, csak egy-két dolog elgondolkoztat. :) Összefutottunk néhány ismerőssel is a nap folyamán, viszont az bizonyos, hogy azt a jóvágású fiatalembert (a haverjait inkább hagyjuk is) nem akartuk megismerni és elfogadom azt, hogy 19 éves lettem, de azt már nem tudom, hogy az előbb említett -nálunk kétszer idősebb- úr 6 évet hozzáadjon a valódi koromhoz. Az irónia szólt belőlem a férfi leírását tekintve. Az utolsó vonattal haza. Öröm és megkönnyebbülés, hogy Pattival utazhattam, meg is beszéltük rövidített verzióban a nap eseményeit. Csabi, drága testvérem kijött elém az állomásra (mellesleg két sörért cserébe). Szóval úgy tűnik, hogy minden szép és jó és ez valóban így is van, de azért egy-két dolgot megemlítenék.

Egyik volt évfolyamtársam olyan mély haragot keltett bennem azért, mert nyilvánosan "megalázott" (=nekem abszolút ez az érzésem) a nem túl helytálló állításával. Mindez azért nevetséges még inkább, mert egy közösségi portálon történt. Nem tudom felfogni, hogy egy sült nyuszi képe alá -ahová én tényleg vicces formában szóltam- hogyan lehet azt írni és komolyan állítani rólam, hogy kihalhat miattam az emberiség az életmódom miatt és a vegetáriánusságról, hogy egyenlő az éhhalállal, mert betegség és rosszabb mint a rák és az AIDS. Egyrészt nem értem, hogy kinek mi köze hozzá és milyen okból szól bele és ítélkezik az életemről, amikor nem is ismer (és nem az ő képe volt, ezt feltétlenül hozzá kell tenni), másrészt húsz évesen olyan komoly dolgokkal dobálózik, mint a rák és ez nekem különösen érzékeny pont. Ez rasszizmus, akárhogyan is nézem. Annyi rosszat kaptam már a vegetáriánus életformám miatt, de még soha senki nem bántott ennyire, mint ahogyan ő azt tette és egy ember sem állt ki mellettem. Ijesztő, hogy egy -még az ismeretségi körömben sem levő- ember ilyen fájdalmat okoz nekem és napok elteltével egyre többször és nehezebb szívvel gondolok vissza azokra a sorokra. Sok rosszat lenyeltem már ezzel kapcsolatosan, de ez teljesen összetört. Mindezt azért most hoztam fel, mert nagyon aktuális és az illető besétált oda, ahol mi a péntek esténket töltöttük.

És itt van még Geri is, direkt a végére hagytam. Ennél többször nem is találkozhattunk volna egy nap, fizikai képtelenség lett volna. Éreztem, hogy látni fogom, mégsem voltam felkészülve rá lelkiekben. Volt, hogy köszönt, volt, hogy átnézett rajtunk, volt, hogy nem vettem észre és volt, hogy végigmért. Kedden újraolvastam néhány régi beszélgetésünket és ezért jobban vágytam rá, mint valaha, hogy végre beszélhessünk. Mindeközben tudom, hogy soha nem fogunk, mert amikor ő megteszi, én távolságtartó és elutasító vagyok. Tipikusan olyanok vagyunk, hogy nem férünk meg egymás mellett, csak ebben az a borzasztó, hogy nem az utálat, hanem a szeretet miatt. Le szeretném zárni végérvényesen, de nem tudom. Hetek, hónapok és lassan évek telnek el ezzel a szándékkal és a folyamatosan visszatérő túlzott közeledéssel vagy ellenállással. Azt is tudom, hogy mi már soha az életben nem leszünk még csak normális beszélőviszonyban sem. Két büszke ember egymásnak még a barátja se legyen, ha ennyire fél a másikra kivetített saját félelmeitől és igaznak véli azokat a teóriákat. Most, hogy ezt leírtam, ismét nevetségesnek tűnik az egész, mégis nagyon tud fájni és ez már kevésbé vicces jelenség.

Viszont a nap lezárása -e két utóbbi ellenére is- méltó volt a kezdetéhez és egészéhez, Mano velem aludt (úgy ébredtem, hogy nem férek el az ágyon), nesze neked allergia, betegséggel kiegészülve. Ez nem a reklám helye, de az Algoflex olyan jó, hogy még én is beveszem, oké, másodszor fordult elő, Árpi után Lali bácsi is a rózsaszín tablettával lepett meg, úgyhogy ma az imádott Rhinospray Plus mellé beszereztem a készletembe. :D