Élek még. Tudom, hogy konkrétumokra vágytok. Jól vagyok, csak belül fáj néha. Viszont, ha igazságot szeretnétek, lehet, hogy most "végre" nem nekem fog fájni. Legszívesebben elmenekülnék innen most azonnal, ha tehetném, felülnék egy motorra, fognám Manot, Marcit, vissza se néznék. A drasztikus változás éltet. Undorral nézek körbe magam körül, hányok a környezetemtől. És ez nem az "utálom az embereket" része. Sőt, alapvetően béke van. Már nem egészséges szinten -főleg magamhoz képest- merültem bele a szobám pakolásába, a dolgaim szortírozásába és az egész átrendezésébe. Pedig tipikusan gyűjtögető életmódot folytatok 18 és fél éve, tudatosan mondjuk 12 éve, mert mindenhez emlékem fűződik, hiába nem is tudatosult bennem, hogy "valaha volt ilyen is". Például még a tavalyi német érettségis gyakorló lapjaim is megvoltak, fölöslegesek és pótolhatóak. Ez volt a háttértörténet egy része. Könyörtelenül megválok mindentől, amely nem szükséges. Persze azért sok érdekességet is találtam. Akivel beszélek a mostani időszakomban, biztosan tudni fog a legfontosabbakról, akivel meg nem, hát az sem véletlen. Szóval megszabadulok a dolgaim 90%-ától, illetve visszajuttatom másokét végre. El sem hiszitek, de annyira vágyom az újdonságra, "a másra", hogy már azt is tervezgetem, hogy melyik bögréket viszem el magammal, kössek ki bárhol. De azért ti csak szeressetek, mert a Tomik után a Bencékkel is leszámoltam, nem beszélve a hímsoviniszta férfiakról, akik azt gondolják, hogy bármilyen megjegyzést tehetnek már sokadjára anélkül, hogy következményei lennének. És tudjátok, hogy nem haragszom, mert nem az fáj a legjobban. Biztos akartátok ezt tudni?