Miből lesz a cserebogár? Röviden leírom embrionális fejlődését:
Még tizenegynéhány éves koromban tanultam meg vezetni "a Trabi"-n (és "a Traktor"-on). Imádtam, hiányzik. Aztán pár éve tavasszal elkezdtem motorozni, más világ, de az élmény pótolhatatlan. Persze mindez nem volt teljesen legális, így hát már vártam, hogy betöltsem a tizenhat és feledik életévemet (amit meg is ünnepeltünk kellően), hogy papírom is legyen róla. De nyár volt, ami számomra annyit jelent, hogy még kevésbé érek rá, mint az év többi részében. Majd beköszöntött az ősz és a műtéteim sora, meg egyéb dolgok is közrejátszottak. Végül az lett, hogyha sikeres lesz a nyelvvizsgám, akkor végre elkezdem. Meglett, így indultam neki tavaly április végén a KRESZ-nek (oktatók gyöngye, tanulók gyöngyszeme), szűk egy hónap alatt meg is volt a vizsgával együtt. Kiválasztottam azt az oktatót, aki tesómat is "tanította". Ő három héttel később, a német szóbeli érettségim előtt hívott fel, elindultam a rutinpályán, amelynek vizsgáját teljesítettem közel két hét alatt úgy, hogy nem is nagyon voltam a városban. Persze már bőven benne voltunk a nyárban, ezért a forgalommal lassan haladtam, ki-kimaradt egy-egy hónap is (Bud Spencer felejthetetlen). Közben megcsináltam az elsősegélyvizsgát, amit a mai napig egy viccnek tartok, de legalább a tanfolyamot élveztem a jó társaság miatt. A lényeg az, hogy majdnem nyolc hónap kellett a sikeres forgalmi vizsgához, de megérte, önfeledten boldog voltam. (A sors iróniája, hogy a József Attila utca volt a vizsgaútvonalam, amely Szabadhegyen található.) Csak anyukám tudott róla, később óriási meglepetést okozva azzal a többieknek, hogy jogosítványos ember lettem. Amint megérkeztek a papírjaim, már vezettem is, azóta is élvezem. Viszont nálunk előírás, hogy: "friss jogsis csak gyakorlott sofőrrel vezethet". Azóta eltelt csaknem két és fél hónap.
Most pedig következzen a posztembrionális szakasz:
Február utolsó csütörtökjén vacsorázni ment a család, de külön autókkal. Én a nővéremékkel mentem itthonról, anyuék meg az állomásról. Talán mondanom sem kell, hogy kérdéses lett az "alkoholfogyasztás kontra vezetés"-dolog. Akármennyire is maximalista vagyok, egyszerre csak egyet tudok vezetni, így apukám alkoholizálhatott, én meg persze a magassarkúban vezetés tilalmának érdekében vékony harisnyában vezettem hazáig a hideg pedálokon.
Ugyanennek a hétnek vasárnapján volt az "első" lovaglásom, a hidegre és szörnyű tömegközlekedésre való tekintettel megkértem apukámat, hogy jöjjünk be a városba. Ő útközben megkérdezte, hogy vezetek-e egyedül, az első kérdésem a "mikor"-ra korlátozódott, majd örömmel vettem a "most" választ. Anyut kiraktam az egyik áruháznál, aput később egy szerszámüzletnél, majd élveztem a vezetés örömeit. Ő persze túlaggódja a dolgokat, egy óra múlva felhívott, hogy odaértem-e (úgy volt, hogy lovaglás után felveszem őket a fűtőháznál, miután beszéltem velük, de a hívásom elmaradt).
Korábban már vezettem kb. száz métert egyedül (nem volt annyi se), amikor kiraktam aput, ő elment a bankba én megfordultam a hipermarket parkolójában, majd felvettem. Nagy történet.
Aztán az elmúlt vasárnap én vittem ki őket az állomásra, önállósodtam. Elmentem vásárolni, lovagolni, majd haza. Apu nem akarta engedni, hogy kikísérjem őket a peronra, mert látni szerette volna, hogy ki tudok járni a parkolóból. Igaz, már volt egy balesetem, amit előszeretettel emlegetnek, de abban kevésbé vagyok hibás, csak szeretik felfújni a dolgot, mert vicces.
Négy napra enyém lett az autó, persze nem nagyon használtam, mert luxus lenne azzal járni iskolába, vagy akár csak az állomásra, ha ott a kényelmes (?) tömegközlekedés lehetősége. Tegnap jöttek haza. Amint hazaértem az iskolából, elintéztem néhány dolgot, majd elindultam a belvárosba, szinte az összes parkolót kipróbáltam, mert nem kaptam azt, amit kerestem (egészséget ide). Persze az sem tudott megzavarni, hogy az indulás után, egy óriási fekete néhánymillás autó tulajdonosa úgy gondolta, hogy neki van elsőbbsége és kihajtott elém úgy, hogy -bár elővigyázatos voltam- félre kellett rántanom a kormányt egészen a másik sávba, hogy ne jöjjön belém.
A legelső vezetésem előtt megfogadtam, hogy akármit mond apukám, nem leszek ideges, az első néhány alkalommal sikerült is visszafognom magam, de egyszer annyira felidegesített, hogy sírva közöltem vele a város másik végében, hogy nem vagyok hajlandó hazavezetni, persze a zsarolás mindig jól beválik, akkor sem volt ez másképp, így hát idegesen hibát hibára halmozva hajtottam az utakon. Arról nem is beszélve, hogy nem egyezik a szótárunk (nem a káromkodásra gondolok, mert azt mellőztem), így a "finoman" és "még egy picit" szakkifejezések mást jelentenek számunkra, ráadásul neki ugyanazok: az előre, a fel, a be és az oldalra instrukciók. Később kompromisszumképessé váltunk egymással szemben. Persze a jajveszékelése a mai napig kiborít, mert nem jut a tudomására, hogy én is látom az oszlopot, feltéve ha nem hajol be elém és nem megyek neki, ha nem rántja arrébb a kormányt, meg nem kell szólnia, hogy jön valaki a másik sávban, mert csak a vezetőülésből volt látható, hogy ő gálánsan előreengedett engem. Azt sem értem, hogy miért hangsúlyozta, hogy kerüljem ki az üvegszilánkokat, amikor szirénázó rendőrautó kér elsőbbséget (természetesen kikerültem, csak a sorrend nem volt mindegy). Megemlítendő az is, hogy imádtam hóban, csúszós úton is vezetni, nagyon jó érzés, hogy kissé elveszted a kontrollt az autó irányítása felett, de még te uralod.
Nem is lényeges, szép emlékek, örülök, hogy rám merik bízni az autót, amit időközben megszerettem vezetni is, már csak azt várom, hogy drága testvérem gépkocsijára is legyen egy meghatalmazásom.
Óriási elismerésem jár annak, aki képes volt végigolvasni.
