Csodálatos radarom van arra, hogy egyértelműen megérezzem, ha baj van, talán ezért viselem viszonylag jól a dolgokat. Hét éves koromban egyedül én voltam biztos benne, hogy eltört a kezem, senki más nem hitte el a röntgenkép ekészültéig. Azóta szinte mindig tudtam, hogy mikor kell gipszelni, műteni, kezelni és persze azt is, ha véletlenül éppen valamit megúsztam és nem olyan komoly, mint amilyennek tűnt. Most is tudom, hogy baj van, bebizonyosodott, mégis nehéz elfogadni. Nem tudom, mitől tartok a leginkább... Talán attól, hogy a folyamatosan változó jövőképem összeomlóban van? Esetleg a kiszámíthatatlan bizonytalanság aggaszt? Vagy az, miként közlöm másokkal, hogy innen nincs kiút? El kell ismerni, ez iszonyúan felforgatja az életem. Nincs szükségem a bizonygatásra, hogy majd jobb lesz. Mert nem, csak más lesz. Elfogadom, átalakulok a lehetőségekhez mérten és kihozom belőle a legjobbat. Belefáradtam abba, hogy elmagyarázzam tizedjére, megértessem huszadjára. Nagy beszélgetések várnak még rám, persze gondosan megfontolva, hogy kivel mit osztok meg. Izgulok. Esténként kisírom magam, rosszul alszom, forgolódok. De már nincs bennem gyűlölet, csak a miértek.