Elhatároztam, hogy karácsonykor nem írok se ide, se a közösségi hálóra, hanem megélem az ünnepet, eltávolodom a virtuális világtól. Ez olyan jól sikerült, hogy egyáltalán nem tartottam be (megjegyzés: nem kéne ide a szarkazmus). Most igyekszem őszintén leírni az érzéseimet, azaz mindenféle szépítés nélkül összefoglalni. Annyira átéreztem karácsony csodáját, hogy összeomlottam, de teljesen. Nem tudom, hogy mikor és hol siklott el igazán, már az elmúlt napok tele voltak feszültséggel.
A születésnapom is teljesen máshogy éltem meg az elmúlt évekhez képest. Nem tudtam igazán örülni a köszöntéseknek, a szívektől meg egyenesen rosszul lettem. Magamhoz méltatlanul úgy reagáltam több nyilvános bejegyzésre, amit ki nem állhatok, nekem képmutató, de viszonoznom kellett. Sms-ben és üzenetben is nehezemre esett válaszolni, a telefonhívásokat meg egyáltalán nem fogadtam. Számomra a születésem napja egy kicsit mindig szent volt, hogy mivel töltöm, kivel vagyok, most nem számított. (Megfogadtam, hogy ezúttal nem szépítek, amibe beletartozik az is, hogy nem hallgatok el semmi lényegeset!) Kissé mindig fontos volt az, hogy hányan és kik köszöntenek fel és az ajándékokat mindig izgatottan vártam, de most ezt a napot leginkább a közöny jellemezte.
Fizikailag sem vagyok a toppon, konkrétan egész napok esnek ki, nagyon hullámzó és a lelki mélyrepülés sem segít hozzá, hogy jól legyek. Váltakozva vagy kéz a kézben rosszullétem okozói. Imádom a decembert, olyan mesebeli, várakozással, csodával teli. Lezárás, egy új lehetőség reménye, mindenképpen valami jót hordoz magában. Ez az év borzalmas volt, egy rémálom, amiből nem lehet felébredni, ébren is kísért, folyamatos küzdelmek, nehézségek, pofonok. Én mégis vártam a decembert, pedig tudtam, hogy leginkább kórházban és tanulással töltöm majd. Szerintem azon kevesek közé tartozom, akik imádják a hideget, a mínuszokat, a természet ezen csodáját, hogy sokkal több idő eljutni A-ból B-be, fogvacogás, didergés és jégkaparózás közepette, sötétben indulni és sötétben érkezni, pedig csodálatos. Mégis, erre nem számítottam.
Mivel tele vagyok gondolatokkal, de nem beszélek, ezért sokat tudnék még írni, de nem halogathatom tovább. Úgy érzem, hogy ezt csak címszavakban tudom összeszedni, de igyekszem. Szóval az elmúlt két napban a sok szeretet és a nagy idill úgy hatott rám, hogy teljesen magamba fordultam. Már egy ideje rosszul alszom, félig ébren, félig alva töltöm a napokat, enni alig tudok, inni is nehezen, szinte folyamatosan fáj a fejem. Szenteste elmentünk templomba a gyerekek karácsonyi műsorára, ahogyan mindig az elmúlt húsz évben. Kicsit kívülállóként, kicsit meghatódva a "saját" táboros gyerekeim láttán éltem meg. A végén, a tömeg kivárása után mindenképpen oda szerettem volna köszönni a lelkészeknek, kissé furcsa volt, a jó értelemben. (Szándékosan nem nevezem őket a szokásos módon illetve senkit nem írok név szerint, ez a bejegyzés másról szól, így talán nem kalandozom el annyira.) Mindennel megvoltam időben, az ajándékok beszerzésével, becsomagolásával, szolid ünnepi díszben a szobám, a külsőségek abszolút adottak voltak a meghittséghez. De nem erről szól. Tegnap képtelen voltam leülni a családi asztalhoz étkezni, kétszer utasítottam vissza, pedig ritka alkalom, amikor nagyjából mindenki egyszerre jelen van. Nem ettem semmit, karácsonyi túlevés, haha. Rövid időn belül relatív sokat fogytam és bár van miből, mégsem egészséges. Többször elvonultam a szobámba, hogy kisírjam, majd összeszedjem magam. Az ajándékozás volt a legnehezebb része, szerintem, ha azt mondom: kétszer elmosolyodtam, túlzok. Aztán a kritikus pont: az esti meseolvasás a kapott könyvből, keresztlányom kérte, hogy én menjek, mint általában. Éppen lesírtam a szempillaspirálom (ez a durva verzió, amikor a sminklemosó már nem visz le semmit), majd összekaptam magam, hogy ő semmit se vegyen észre belőle. Nem tudom, hogy ki próbált már egy kedves történetet elcsukló hangon végigolvasni, borzasztó nagy kihívás. (Korábban azt hittem, hogy a nevetést nehéz visszafojtani ilyen szituációban, volt erre példa.) Közben úgy alakult, hogy egyik rokonunk nem jön el, a másik pedig nálam alszik, nagyon nem örültem. Rosszul alszom, más a bioritmusom, most szükségem van a saját személyes térre és a másikat sem illő zavarni, pedig én csak háttérzajban tudok elaludni, ami szintén nem jó, de legalább megoldás. Én a nappaliban aludtam, amint a család felkelt, folytattam az édes magányt a szobámban. Ma már leültem a közös étkezéshez, egy keveset ettem, de nem szólaltam meg. Hol a szobámban, hol a fürdőben sírok illetve minden egyes pillantban küzdök ellene. Önmagam ellentéte vagyok, a beszédes, családcentrikus, karácsonyszerető én nem létezik. Már nem csak a bevásárlóközpontok giccsétől, de az idilltől is hányni tudnék. Nekem ez más.
Jelenleg nem motivál semmi az életben. Akit nagyon szerettem, már nincs velem, hogy néma szeretettel megvigasztaljon. Akit kedvelek, nem érzi mennyire. Akik szeretnek, nem tudják, mit élek meg. Ami fontos lenne, hogy feltöltsön, nem értik a miértjét és tiltanak tőle. Minden megváltozott, minden megváltozik. Bármiről le tudok mondani, szinte akármit meg tudnék tenni, hogy jobb legyen, de ez nem elég. Lehet, hogy sosem lesz családom, korlátozásokkal kell élnem, félve az emberi kapcsolatoktól, van-e így értelme? Én voltam az erős, aki mindig azt mutatja, hogy ő rendben van és keményen végigcsinál dolgokat, már nincs többé. Zavar a segítségnyújtás, hogy a hitem nem elég szilárd és az érzelmeim kimutatásának hiánya. De most, hogy leírtam, kicsit jobb lett.
