Akárhogyan is áll a történet most mifelénk, mégis kénytelen vagyok ünnepnek nevezni az örömhírt. Tegnap Szomódra mentünk anyuval és más megoldás hiányában ebben a szörnyű ítéletidőben kénytelen-kelletlen voltam én vezetni. A fájdalmam nem enyhül és a kérdések a történtekre továbbra is a levegőben lógnak, mégis meg kellett tennem. Először istentiszteletre mentünk, majd a temetőbe. A tündéri szomódi cicát kullancstalanítottam, majd egy fekete-barna kiskutya szaladt át előttem a nem túl forgalmas úton, ettől féltem, ezután ismét engem talált meg egy ázott kutya, aki nem engedett bemenni a házba. Nem akarok állatokat! Már az állatorvosnál is nehéz volt a boldog kutya-gazdi párosokat látni és Fertőszentmiklóson a mama és unokatesómék kutyáit megsimogatni, akik engem vártak a leginkább közülünk, főleg az ő testvérét, Lilit. Aztán még egy akadályt leküzdve elindultam futni. Zavart, hogy az abnormálisan leadott kilókból visszaszökött néhány dekagramm, mert itthon még megtehetem, hogy nem kérek valamit, de a mamánál látványosan kell fogyasztani és már a feszültségből is idejét éreztem leadni egy kicsit. Nem bírtam arra elindulni, amerre szoktunk és pont ideális volt az erőteljes szél, meg az eső-hó keverék, hogy az elemekkel is megküzdjek. Mindeközben tisztában voltam azzal, hogy le vagyok gyengülve, ezért most nem az idő-táv teljesítményre mentem rá, hanem az állandóságra, így lett a másfél órás, sírós harc, mert bár megbírkóztam 10-12 km-rel, közben meg-meg kellett állnom, olykor sétálnom, irányt változtatnom a sárba süllyedések, még inkább a térdem miatt, leginkább nélküle. A fordulótól hazafelé már szinte a jobb lábamon ugráltam. Úgy érzem, mintha elmozdult volna néhány alkatrészem, még összeszorított fogakkal sem tudtam lábra állni és bizonytalan lett a mai úrvacsora vétele, de fontosabb ez néhány csont, szalag és porc sérülésénél. Nem mehetek orvoshoz, mert ebben a hónapban teljesítenem kell a két 10 km-es távot időn belül, no meg a tesi felméréseket, eljárni az edzésekre, hogy a következőben a sárkányhajó fesztiválon mindent beleadjak és a mopedrallyn célba érjünk. Mindezt érte! Tudni kell azt, hogy nem ápolok mostanság jó kapcsolatot Istennel, úgy éreztem cserben hagyott, amikor koppantam egyet és aztán még egyet rúg belém, elveszi azt, aki a legfontosabb nekem, s nem értem, miért ő bántja, amikor az én emberi haragom méltatlan. Nehezemre esik elfogadni és üres szavaknak érzem azt, ami a dolgok megértéséhez vezet. És attól, hogy nem értjük az okot, még neki van igazsága, hiába fájó. Isten adta, Isten vette el. Nyitott szívvel kerestem a templomban és a szívemben a válaszokat, jó volna elcsendesedni és a hitemet hinni.