Úgy elfelejtette mindenki, de én azért kellően megajándékoztam magam. Másfél órába annyi minden belefért: hazaértem, átöltöztem, lefutottam a napi távot, ismét átöltöztem, ebédeltem (mérésssel együtt), elkészültem és mentünk a gyerekért a bölcsődébe, aztán hazavittük és meglátogattuk a családot. Ez a szuper időbeosztás lenne a cél a továbbiakban is, nekem ez az ünnep. Meg az, hogy csoki, süti helyett salátaféléket, alternatív gabonákat és a most debütáló csökkentett cukortartalmú túró rudit kaptam, a szakma és az elhivatottság átka, azaz ajándéka.

Három napja azon gondolkozom, hogy a sebészeten azért kérdezett minket és nézett meg a hozzátartozó srác, mert ismerős vagyok neki vagy azért, mert iszonyúan jól áll nekem a teljes fehér ruházat?! Nem nagyképűség, sőt hatalmas dolog, ha még én is meg vagyok elégedve, pedig a fehér nem az én színem. (Inkább a fekete, már kezdem érteni a kontrasztot, elég viccesek lehettünk egymás mellett, az orvosom és én. Pedig én meg voltam róla győződve, hogy a gyászruha nekem való.) Persze azóta nem kerestem rá, hogy tényleg ő volt-e, akire gondolok, csak most és tényleg. Bizarr és illúzióromboló, ezek szerint mégsem a fehér a csáberőm, pedig én azt hittem, szomorú...