Soha nem szeretnék túl sok lenni, éppen ezért megvárom (de nem elvárom), hogy megkeressenek. Úszott már el ezen kapcsolatom. Mármint azért, mert nem kerestem a másikat: büszkeségemet megmakacsolva legyőztem a szeretetem. Hát mit is mondjak?! A mai napig szenvedek a rossz döntés, az elutasítás miatt. Sokat tanultam a kapcsolatok terén, s úgy érzem a hibáimra is igyekszem odafigyelni, megelőzni illetve kiküszöbölni azokat. De azt már nem bírom lenyelni, hogy semmilyen reakciót ne kapjak és ez nem az első eset. Belefáradtam abba, hogy kezdeményezzek (ellentmondva ezzel önmagamnak). Igen, most rossz, ráadásul felkavartak egyes találkozások is, de nem fogok belehalni. Történtek velem már keményebb dolgok, akkor senki nem állt mellettem és azóta sem tudják a teljes igazságot (a családom örök kivétel). Emocionális alapon nézem gyakran a világot, vagy túlságosan keresem a racionalitást, a végletekbe csapva ezzel. A lelkem összeszedem, a szívem megkeményítem, az eszemre hallgatom. Ismételve önmagam azt mondom: aki keres, (meg)talál! (Azt hiszem nagy hányadára csökkennek emberi kapcsolataim.)

A pénteki révaizás tele volt meglepetésekkel. Bár az iskola falain kívül csalódnom kellett, az épületen belül megannyi szeretet ért, álmomban sem gondoltam volna. Egyes beszélgetések közben folyton oda-odaköszöntek kedves ismerőseim. A hiány ebben a közegben megmutatkozott. A másik a közvetlenség volt, a bizalom és az érdeklődés felülmúlta az íratlan szabályokat. Örömmel térek ismét vissza!

Még azt is bevallom, hogy lelkileg mélyponton voltam. Mármint nem vagyok az a fajta, aki elismeri, hogy mennyire rosszul esett neki az érdeklődés hiánya és ez tönkreteszi két teljes napját, de így történt. Használhatatlan voltam, pedig a tanulnivaló mértéke nem csökken magától. Még enni is képtelen voltam normálisan, így pedig egy szörnyű körforgás részévé válok. Tegnap még a lovaglást is kényszerültem lemondani, ugyanis a térdem halott.

Ez a másik a dolog, a térdem. Szerdán már sírógörcsöt kaptam a tehetetlenségtől, hogy két kórház megjárása után az a végeredmény, hogy még egy röntgent és/vagy egy ultrahangot sem készítettek róla. Nehezemre esett elmenni, egyenesen rettegtem a következményektől, nem hiába. Nem bízom magam az orvosokra, mert azért akkora baj nincs, hogy műtsenek, mást meg úgysem csinálnak (pihentetni lehetetlenség, fájdalomcsillapítókon nem fogok élni, krémezéssel meg én is tudom öngyógyítani magam). Szóval bízva a magyar egészségügyben, megvárom, hogy saját kezeléssel végetér a rémálom, vagy rosszabbodik a helyzet és ha már nem tudok lábraállni, akkor csak kezdenek vele valamit.

Fájdalomdíjnak érezhetem az új Tisza-cipőmet. Ráadásul teljesen véletlenül kaptam most meg, Csabi fizette ki bankkártyával (nálam összesen nem volt annyi pénz, ő meg nem tudott utalni), olyan aranyos!

A ma délutáni motorozás billentett helyre (habár a fizikai fájdalmam csak nőtt). Barbi, Ati, Csabi és én belevetettük magunkat a száguldozásba, az egyenetlen terepbe és az országútba. Egy nem teljesen sikeresen bevett kanyar vagy bukkanó után, amikor csak a lélekjelenléteden múlik az, hogy a motoron maradsz-e vagy borulsz, az adrenalinszint megnő. Én örülök az életnek, nem tehetem meg, hogy bármi lelki betegséget okozzon. A másik, aki rendben tart (erről már írtam) az én József Attilám... Ez az előadás meg amúgy sem hagy nyugodni, a gyönyörűségtől több lettem. Én ezzel a tudattal búcsúzom ettől a bejegyzéstől.