Különös időpontok, személyes találkozások kettesben vagy a háttérben többedmagunkkal, kérések, kérdések, telefonhívások, sms-ek, pillantások, érintések, mosolyok, egy-egy összekacsintás, örökös kézfogás, csupa kedvesség, néha szidás, dicséretek, magázódás, meztelen igazság, akaratlan őszinteség, feltétlen bizalom, tudatos távolság, engedmények, tilalmak, információcsere, ajándékozás, meglepetések, látogatások, várakozás.

Nem kellett várnom, a gondolatok jöttek maguktól. Mindenki okos, hogy mit kéne tennem és hogyan kellene éreznem. Megpróbáltak rábeszélni, hogy a tettek mezejére lépjek, megpróbáltak lebeszélni róla. Veszett ügy. Képtelen vagyok az eszemmel dönteni az érzéseimről, fejben csak arra vagyok jó, hogy ne legyen elég bátorságom lépni. Persze tudom, hogy nem lehet semmi, de amíg nem fáj úgy a miértje, hogy teljesen magamba zuhanjak, addig a remény él. És ez a legrosszabb, engem mindig a bizonytalanság készít ki a leginkább.

Szenvedek most is emiatt. A legnagyobb probléma a környezetem és a társadalom rám helyezett nyomása. Az elvárások, hogy mit és hogyan illene, hatalmas súlyt tesznek rám. Amíg úgy érzem, hogy meg kell felelnem, képtelen vagyok alább adni abból a figyelemből, amit a viselkedésemre szánok, pedig felesleges. A hibáimon kívül alapvetően jó ember vagyok, miért ne választhatnám meg és vállalhatnám fel, amit érzek és szeretnék? Az életben szinte mindenért meg kellett küzdenem, semmi sincs csak úgy és ezért hálás vagyok, ezáltal leszek erősebb, kitartóbb. Ismét úgy adódott, be kell látnom, hogy a nehezebb utat járom. Helytelen döntések, a rosszat választom, a jót lököm el magamtól. Ha éppen nem a személlyel van a probléma. a körülmények bonyolítják. Mit tegyek?