Sok kérdés merül fel bennem mostanában. Nehéz megküzdeni a miértekkel, okokat keresni, választ találni. Hogy ki vagyok? Hát kivagyok! Semmi sem elég jó, elvárások, megfelelési kényszer, örökös nyomás. Szörnyű belegondolni, feldolgozhatatlannak tűnik, mégis átérzem. A hiánya nyomasztó, bűntudatom van, amiért haragudtam.

Kettőjüket szerettem igazán, mikor az egyik felbukkan az életemben, a másik nyom nélkül eltűnik. Mindig rájövök, hogy senkit sem szabad közel engedni magamhoz, mert minél jobban szereted, annál nagyobb fájdalmat okoz. Nekem erre nincs szükségem, fáj enélkül is. Próbáltam elengedni az interjún a személyes sérelmeim, amikor megkértek, hogy idézzek fel egy konkrét szituációt, így hát hirtelen mást ástam elő, kevésbé volt hiteles.

Sokan nem gondolnák, hogy a kemény álca mögött mekkora szív lapul. Én tudtam, ezért szerettem meg ennyire. Sokszor eszembe jutott, mi lett volna, ha... Most boldog, nélkülem. A szívembe hatolt az a kijelentése, hogy "mindenki arra vágyik igazán, ami neki nem adatott meg". Sokszor túlzottan materialista és racionális volt, most családot, gyerekeket szeretne és én őszintén remélem és kívánom, hogy jól alakuljon az élete. Mert még mindig.