Révai 12.C! <3

Reggel időben (húsz perccel később indultunk a megbeszélthez képest sikerült elkészülnöm a nővérem, anyu és mama közreműködésével, majdnem elégedett is voltam magammal (nagy szó), csak a csillámport túlozta el egy kissé rajtam Barbi. A kosztüm szoknyája, amely januárban készült el, lecsúszott rólam, megérte odafigyelni az ékezésekre (persze délután sikerült pótolni a "hiányt"). Miután összepakoltam (nem is én) Geri ruhatárát és Réka néni esernyőjét is eltettük, már csak a napszemüvegemért és a jogosítványomért küldtem vissza tesómat, majd a barátját. Elindult az első csapat. Nem én vezettem, mert egyszerre nagyon ingerült és izgatott is voltam.

Felsiettem a termünkbe. Megigazítottam valamelyik fiúnak a nyakkendőjét, odaadtam Zsófinak a papírzsebkendőket (reggel hívott, gondoltam rá) mielőtt a padunkhoz mentem volna. Később tűnt fel, hogy nem is a saját padunkhoz ültem le (átrendezték a padsorokat), csak a székem hiányzott, onnan ismertem fel (Flónak sem tűnt fel). Szóval kicsit zavart voltam, aztán még Bence is rátett egy lapáttal, nem számítottam rá, hogy még sikerül meglepnie.

Loráék búcsúzása szép volt, Lali bácsién elsírtam magam. A tarisznya és a szegfű kézhezvétele előtt még összeszedtük magunkat, felsorakoztunk a kétszárnyú ajtóban. Nekünk csöngettek utoljára, bevallom, nem is emlékszem rá. Az A-sok és a B-sek után elindultunk mi is a 104-esből, a C osztály. A termünk ajtajánál állt az egyik gólyám, majd ismerős arcok és mosolygó tanárok, mi pedig vonultunk... Visszagondolva olyanok voltunk, akár egy gyászmenet, csak az éneklésünk volt szebb. A második emeletre érve meg-meg kellett állnunk, így visszapillanthattam az egész osztályra. Patti előtt is meg kellett állnunk, ő még jelelt is nekem egyet. Ki az iskolából. Zavarban voltam a sok fényképezőtől, komolyságomat nem nagyon tudtam rávenni egy-egy mosolyra sem.

Az ünnepség helyszínére érve a Lali bácsi osztálya még mindig énekelt, az énekkarral, a zenekarral együtt. Újabb fényképezés. A nagy meleg, a folyadék- és a reggeli hiánya (görcsben volt a gyomrom) miatt már-már úgy voltam, hogy hátramegyek vízért (a másik gólyám volt ott, a rosszullevők segítségére), de nem akartam kihagyni egyetlen pillanatot sem a ballagásból (ráadásul az első sorból mindenhonnan látszódtam). Volt néhány mondat, amelyet ismét megkönnyeztem. Újra és újra végigpillantottam a tanári karon, a családomat kerestem tekintetemmel. Külön jó volt, hogy úgy érezhettem, hogy egy mondatot, pillantást csak nekem címzett egy régi, jó ismerős. Az iskola udvaráig visszaérve is énekeltünk, büszke voltam magunkra.

Gyorsan csináltunk a lányokkal egy képet, majd Zsófival még egyet, de sajnos az osztálykép elmaradt. Először tesómék értek oda, majd anyuék mamával és nagybátyámmal, végül az unokatesómék, csak a keresztapám hiányzott. Minden összeállításban csináltunk képeket, először külön-külön, majd kisebb "csoportokban" is. Az egyetlen jó képet (amin a lábaink is teljesen látszódnak), egy bácsi készítette (mindannyian rajta vagyunk), a családtagjaimnak nem sikerült. Még elkaptam Lali bácsit, Flóval, Bencével, Katával, Gerivel és Benivel lett egy-egy közös emlékünk. Utoljára még visszamentünk a terembe, majd elindultunk haza.

Most én vezettem végre, nosztalgikus volt a győri út. A tablónkat elfelejtettük megnézni és már nem mentünk vissza, persze az egyik építőipari lánc tagjának térkőmintáit megnéztük. Mano is adott "egy szál" virágot nekem, ami majdnem akkora, mint én és csaknem csokornehézségű. Az aprók segítségével vízbe raktuk a csokrokat, amik még mindig a szobámban illatoznak. Átöltöztem egy fehér ruhába, hogy ne a kosztümömet, hanem azt ehessem le. Ittunk az egészségemre, a boldogságomra, a sikereimre és a jövőmre, majd ebéd közben a Dánia-zászlót csodálhattam a tányéromon. Furcsa volt, hogy engem ünnepeltünk. Telt-múlt az idő, s miután a sütikből is fogyott, kimentünk motorozni, megint átöltöztem, felruháztam unokatesóimat is. Már régen motoroztam, de ezt nem lehet elfelejteni, mentem pár kört, vittem Vercsit is, Bettinát is egy-egy szakaszon. Jött a felismerés a hasonlóságok között, szeretlek harang! Marci szerencsére túlélte a megrázkódtatásokat (unokatesómék életveszélyesek másokra). Nagybátyám, nagynéném és a három unokatesóm indultak haza, a többiek maradtak. Mamával megnéztük a délután további részében a szalagavatót, kaptam ajándékokat, majd a fáradtságtól korán elaludtam.

Másnap délelőtt bementem a városba, hogy az anyák napi ajándékok hiányosságait pótoljam. Ötleteim voltak egy sokkal személyesebb meglepetésre, csak sajnos a megvalósítással voltak gondok. Itt jön képbe megint a túlvállaltság. Mamával megnéztük a 2001-es görögországi nyaralás felvételeit, imádom, már annyiszor láttam, szinte csoda, hogy még nem ment tönkre a szalag. Az előző napi motorozás közben rájöttem, hogy már hivatalosan is vezethetem, így délután én mentem be a motorral (szoknyában, kellemes volt) az állomásra, mert Ági ment haza, Csabi kísérte, nagybátyámat vittük haza Szomódra anyuval és mamával. Szóval sem az anyák napi műsorra, sem a cirkuszba nem jutottunk el. Az állomáson járműcsere, így végre mama is megtapasztalhatta vezetési sítlusomat (tegnap velünk jött Győrbe, de Győrből nővéremékkel ment el). A temetőben találkoztunk mama testvérével, mama és papa sírjánál. Mikor visszaértünk, hátramentem a szomszéd lovakhoz, már nagyon hiányzott a lovaglás (az aznapit lemondtam). Hazaértünk és apu mondta, hogy be volt tűzve egy csokor virág a kapuba, álmomban sem gondoltam volna, hogy az enyém. Aztán elmesélte, hogy ő hátul volt a kertben, a csokor a kerítésen, de még sikerült elérnie "az elkövetőt". Gabitól, a lovaglótanáromtól kaptam, nagyszerű meglepetés volt.

Örülök, hogy a családommal ünnepelhettem, köszönöm nekik, hogy itt voltak, keresztapámat sajnálom, de számítottam rá, hogy nem jön, mégis csalódás volt.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy kiket hívjak még, de végül az élet megoldotta. Kitti nem tudott jönni, mert unokatesója ballagására ment. Zsófi nem akart választani Barbi és köztem, ezért mindkettőt kihagyta, így Gabit sem hívtam. Linn Dóri ballagására ment, érthető. Szóval már Pattit sem hívtam.