Megint eltelt egy hét és még mindig nincs időm, de muszáj írnom. Egyszerre tudnék sírni az örömtől, a bánattól, a szeretettől, a hiánytól és a fájdalomtól. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, keresem a miérteket, de nincs sehol. Várom  a fejlődést, az előrelépést, a haladást, nevezzük bárhogy: a megoldás nem publikus. Nem hirdetem, hogy baj van, pedig van és elkeserítő, de nincs szükségem a sajnálatra, erős vagyok, ha nem törnek meg. Egyre inkább hajlom a függetlenség felé, tudatosan szakítom el a szálakat, szűkül a réteg, hogy kinek és minek van helye az életemben, az értékes marad. Magamon kívül nem tartozom senkinek magyarázattal, ez az én életem.

Rohan el mellettem a világ és én megélem, lemaradok, élvezem, kihasználom, elszalasztom, bosszankodom. A leépítéssel jól haladok, de még korántsem végeztem vele. Elkezdtem lejegyzetelni az engem ért hatásokat, így nincs a kényszer, hogy rögtön leírjam ide, de mégis sorra kerülhet, gondolkozhatok rajta később, mert bár az előrelépés érdekében az azonnali reakció lenne jobb a saját életemnek, de nem mindig tehetem meg a külső kényszer miatt.

Leblokkolok, nem tudom kifejezni azt sem, amit már százszor átgondoltam, persze később már megint okos vagyok és egyértelműnek tűnik minden. Próbálok lazább lenni, hülye elvek és elvárások, elfelejthetném már őket. Van jó példa mellettem, de néha mintha szánt szándékkal ellenkeznék, máskor pedig automatikusan jön az elutasítás. Őszintén nem tudom, hogy melyik a rosszabb.

Sokan azt gondolják, hogy nyaralok. Lenne okom, mégsem tehetem meg. Nem a döntő többség, de szerencsére van, aki törődik velem és talán azért is kellett az életembe újra ez a szörnyűség, hogy tudjak szelektálni.

És végezetül a legaktuálisabb párbeszédrészlet: -Hogy van? -Már nem merek mondani semmit... (őszinte nevetés)

József Attila 111 éve született, a Mama 11 éve halt meg, a vers pedig részben a harmadik miatt:

"Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek."

József Attila: Szerelmes vers - részlet /1923. jan. 1./

Volt, akire akkor gondoltam, amikor meghallottam egy bizonyos számot. Volt, aki minden egyes alkalommal eszembe jutott, ha azt az autótípust láttam az utcán. Volt, akire a hó miatt asszociáltam, amiért megvédett. Volt, aki egy emlegetett nyári tábor kapcsán került szóba. Volt, aki a végtelen kedvessége miatt nem merült feledésbe.

És van, akit számtalan dolog mellett már a városa is mindig emlékeztet a létezésére, nevetséges.

Annyira könnyű lenne, ha teljesen autonóm lehetnék, nem ez a szociális, szentimentális személy. Nem szeretnék olyan lenni, amilyen vagyok. Megfelelni az elvárásoknak, elfogadni, segíteni és másokkal törődni, ennek vége. Ideje kiküszöbölni azokat a gyengepontokat, amik fájdalmat okozhatnak. Nincs többé, aki mindig volt.

"Hogyan akar futóversenyre menni, ha előtte nem is edz rá?" Rátapintott, gyengém és örömöm.

Nem szeretem a kéretlenül-véletlenül kapott híreket. Konkrétabban? A közösségi oldalakon vagy mások által továbbított plusz információra gondolok, ami kívülállókról szól. Miért? Mert nem érzem igazságosnak, hogy úgy tudok meg dolgokat, hogy azokat nem az adott személy közölte velem. Nem azért tudom, mert ő szerette volna, hogy tisztában legyek vele. Aktuális? Nagyon! Persze, én is nyomozok, mert ha egy kis részlet eljut hozzám, a tudásszomj (=kíváncsiság) akkora bennem, hogy az egészet akarja.

A tudás hatalom, ami sokszor fáj. A tudatlansg boldogság és én szeretnék boldog lenni. Nem könnyű váltani, de egyre könnyebb lesz, ahogyan múlik az idő és minél kevesebb dologról értesülök. Folyamatosan építem le a fölösleget. Képtelenség ennyi információt befogadni és teljesen szükségtelen. Nem hiányzik az, amiről már nem tudok semmit. Ha eszembe jut, megnézem, de nem sűrűn van ilyen. Több időm van másra, a lényeges dolgokra.

Most nem számít sok minden az életemben, de a személyiségfejlődés fontos része, ennyi biztos.

Különös időpontok, személyes találkozások kettesben vagy a háttérben többedmagunkkal, kérések, kérdések, telefonhívások, sms-ek, pillantások, érintések, mosolyok, egy-egy összekacsintás, örökös kézfogás, csupa kedvesség, néha szidás, dicséretek, magázódás, meztelen igazság, akaratlan őszinteség, feltétlen bizalom, tudatos távolság, engedmények, tilalmak, információcsere, ajándékozás, meglepetések, látogatások, várakozás.

Nem kellett várnom, a gondolatok jöttek maguktól. Mindenki okos, hogy mit kéne tennem és hogyan kellene éreznem. Megpróbáltak rábeszélni, hogy a tettek mezejére lépjek, megpróbáltak lebeszélni róla. Veszett ügy. Képtelen vagyok az eszemmel dönteni az érzéseimről, fejben csak arra vagyok jó, hogy ne legyen elég bátorságom lépni. Persze tudom, hogy nem lehet semmi, de amíg nem fáj úgy a miértje, hogy teljesen magamba zuhanjak, addig a remény él. És ez a legrosszabb, engem mindig a bizonytalanság készít ki a leginkább.

Szenvedek most is emiatt. A legnagyobb probléma a környezetem és a társadalom rám helyezett nyomása. Az elvárások, hogy mit és hogyan illene, hatalmas súlyt tesznek rám. Amíg úgy érzem, hogy meg kell felelnem, képtelen vagyok alább adni abból a figyelemből, amit a viselkedésemre szánok, pedig felesleges. A hibáimon kívül alapvetően jó ember vagyok, miért ne választhatnám meg és vállalhatnám fel, amit érzek és szeretnék? Az életben szinte mindenért meg kellett küzdenem, semmi sincs csak úgy és ezért hálás vagyok, ezáltal leszek erősebb, kitartóbb. Ismét úgy adódott, be kell látnom, hogy a nehezebb utat járom. Helytelen döntések, a rosszat választom, a jót lököm el magamtól. Ha éppen nem a személlyel van a probléma. a körülmények bonyolítják. Mit tegyek?

A magánéletem bonyolult. Mindig is az volt és kezdem azt hinni, hogy mindig is az lesz. Ha pedig véletlenül egyszerű lenne, akkor én gondolom túl, hogy mégse legyen fekete vagy fehér. Persze ennek is megvan a maga szépsége és ettől izgalmas, de néha már sok. Most is ez a helyzet vagy legalábbis így volt.

Most pontosan tudom, hogy mit szeretnék, de már nem sokat tehetek érte. Bennem van a félelem, az elveim, a büszkeségem. Egytől egyig hülyeség, de mégsem tudok felülemelkedni ezeken. Úgy szeretném, ha egyértelmű lenne és gondolkodás nélkül mondhatnám ki az igen-t vagy a nem-et. Én választottam, a döntésre várok.

Nagyon sokszor felmerülnek a miértek, leggyakrabban az, hogy miért éppen nekem kell mindezt elviselni már sokadjára. Mit tettem, amiért ezt érdemlem és ilyenkor miért nem vigyáznak rám odafent?! És a sor még folytatódhatna.

Teljesen hitetlenül ültem a fotelben. Pár órával korábban még nem gondoltam, hogy ott leszek. Ritkán vagyok ennyire spontán. Nem azért, mert ne szeretném magam belevetni csak úgy a dolgokba, inkább az elfoglaltság miatt. Mindig van programom, hétvégén velem tervezni lehetetlen. Kivéve ezt az elmúlt néhány hónapot. Üresség volt bennem, a nagy semmi, mert minden tiltólistás. Négy szombatból hármat a fővárosban töltöttem. Én, aki mindig rohan haza az elsővel és mérges, ha valamiért egy órával később ér célba. Nem kutyázhatok, nem futhatok, minden értelmetlen. Rengeteg elvesztegetett perc, óra, amikor csak vagyok és nem érzem, hogy bármi hasznosat tennék. Csak a háttérzaj kell, anélkül nem létezem, ez örök.

Ültem mellette, vele szemben és beszélgettünk. Nem maradt meg minden, mert nem tudtam kifejezni magam igazán és ez frusztrált. Nem ismer és mégis. Azt hiszem, még mindig nem sikerült normálisan bemutatkoznom, hogy milyen vagyok valójában, pedig szerintem kedvelné azt az embert. És talán már én sem tudom, hogy milyen voltam és azt a legkevésbé, hogy hová tartok.

Ott ültem és csak önkéntelenül jöttek a szavak. Volt, hogy egy elkezdett mondatnak a végére már nem lett értelme. Összefügés sehol nincs és mégis így kerek egész. Valahol kicsúszott, hogy mi az egyik nagy problémám, hogy mit nem tudok megérteni és elfogadni, hogy miért nem tudok hinni és ez végtelenül zavar.

Csak ültem és vártam, hogy mondjon erre valamit és megkaptam a választ, ami az egyetlen elfogadható lehet: hogy csak én tudom ezt a terhet elviselni, nekem kell végigvinni, mert másnak ez sok lenne. Jól hangzott, igaznak és szépnek, egy valódi indok lehetne, ha a lelkem tényleg teljes mértékben megbarátkozna vele.