Annyira látszik, hogy nem tudok írni. De próbálkozom.

Csak a kérdésekkel hagynának már végre békén, meg azzal, hogy kéretlenül beleszólnak az életembe. A családomon kívül csak néhány közeli barátomra tartozik még, hogy mi van vagy lesz velem, ők meg amúgy sem okoskodnak, csak véleményt mondanak. Szóval köszöntem szépen, de aki nem tud semmit -tényleg semmit- az életemről és a döntéseimről, ne avatkozzon bele! Még a legközelebbiek többsége is csak egy hányadáról tud, szóval egyáltalán nem túlzok.

Úgy álltam neki az írásnak, hogy csak láthatóan szép és jó dolgokról fogok írni, nem jött össze, de még nem késő alkotni valamit, íme...

A mai (tegnapi) napom fénypontja -ismét- a lovaglás volt. Este volt, kellemesen meleg és majdnem szélcsend, én pedig az utolsó. Gabi mondta, hogy ne hajtsam túl a Gardit, vegyem lazán, ne legyek merev. Igyekeztem, bár bennem meg energiatúltengés volt. A mostani vágtánk a valaha volt legjobb címet érdemelte ki. Már észre sem vettem, hogy vágtázunk, úgy róttuk a köröket. Csodálatos, amikor ló és lovasa ennyire együtt mozog, átadhatatlan érzés, élmény. Aztán utána levezetésül még néhány feladat, persze Gardi akkorra már kellően "meg volt menve", szóval figyelnem kellett rá -hiába ő a szebb és nemesebb állat-, hogy még mindig én irányítsak. Legalább megizzasztottam a fürdetése után. Dáma persze megint hülye volt, ezért imádom. És még arra is rájöttem, hogy létezik még olyan Bence, aki engem keres és én sem utasítom el. A legpozitívabb két órám volt.