Vállalkozom arra, hogy elmeséljem utólag az eseményeket. Bátor vagyok... :D
Az utolsó előtti nap is eléggé zsúfolt volt már, rengeteg teendővel. A négynapos szünet csak hátráltatott a dolgok megvalósításában, bár volt egy egészen kiegyensúlyozott napom, illetve egy nagyon felszabadító érzés is közben, ezért megérte. :) De az nem segített a pihenésben, hogy kedden este tízig matekoztam Kittivel. Szerda reggel korábban mentem be, hogy haladjak is valamit, nem nagy sikerrel. Ráadásul reggel nyolctól délután négyig megállás nélkül óráim voltak, ilyen a négy év alatt nem volt soha. Utána kezdődött Lali bácsi meglepetésbulija, nagyon izgultam, hogy minden rendben menjen, ő pedig nem győzött hálálkodni a meghatódottság után. Aztán volt egy pillanat, amikor elvonultam és kívülről szemléltem az eseményeket. Bence jött oda elsőként, hogy kizökkentsen... :)
Elérkezett az utolsó. Bár rámfért volna a plusz két óra alvás, én mégis bementem, mert még annyi minden volt hátra. Reggel a vonaton Pattival beszélgettem, aztán miután ő egy véletlen folytán leszállt (lényegtelen), Győrszentivánon várakoztunk, jött a kalauz a minimum 90 perces késéssel. Én hirtelen felindulásomban felálltam, leszálltam a vonatról és besétáltam a központba, anyu értesített a fejleményekről, jól tettem. Már azon a szinten voltam, hogy majdnem felhívtam a magyartanáromat, hogy vigyen be (később kiderült, hogy gondolt is rám, de az egyik gólyámat is tanítja és csak egy hely volt az autóban). A buszon rendesebb voltam még önmagamnál is. Átadtam a helyem egy idős néninek, felváltottam egy férfi pénzét, kapaszkodóhelyet biztosítottam egy hölgynek, pedig magassarkúban egy dolgot utálok: buszon állni, sok cuccom volt és nehéz, kiszakadt a táskám, kevés volt a hely és már az intim zónámba hatoltak, sőt törtek, kezdtem feszült lenni, egy lány elfoglalta a kapaszkodóhelyemet, amíg egy pillanatra elengedtem és a fél kezemmel, négy ujjal tartottam magam életben, nem aludtam eleget, nem is ettem rendesen, szomjas voltam, nem volt levegő és még sorolhatnám, egy órával később értem Győrbe, eláztam. Remélem átérzitek. A többi kellemetlenséget nem részletezem.
Hazajöttem. Komáromba érve meglepődve tapasztaltam a százperces késéseket Győr felé, mert az én vonatom rendes volt, érdeklődtem anyunál a helyzet felől és nem volt megnyugtató, hogy két óráig nem jött ki vonat sem a Keletiből, sem a Déliből, holott nekem egy óra múlva indult volna a vonatom Komáromból. A napi feszültségem fokozódott. Anyu megnyugtatott, összeszedtem magam, tudtam, hogy fél négyre Győrbe kell lennem. Az állomásra érve a húszperces késés még nem aggasztott, amíg nem írták át negyvenre, szerencsére összefutottam Takival, kimentünk a Dunához. Majd anyu hívott, hogy szereztek nekem (!) gépet, még köszönettel tartozom ezért valakinek. Így történt meg, hogy feleannyi idő alatt jutottam el különmozdonnyal a győri állomásra, alig hittem el. :) Nem sok választott el attól, hogy lehúzzam a későbbre szánt pálinkát. :D
Az iskolai szerenádon már elsírtam magam, ezért helyeselnem kellett többek között a némettanárnőmnek, hogy csak megfáztam. Aztán olyat tettem, amit eddig csak itthon. Már több volt, mint elég, rávágtam az osztályomra az ajtót és elrohantam. A körülményeket hagyjuk. Aztán megbeszéltük, nem volt bennem harag, sem sértődés, egyszerűen rosszul esett. A kiállást köszönöm! :)
Győrszentivánig megutáltak minket a körülöttünk levők, mert felvettünk a repeortárba egy új dalt és azt énekeltük a buszon. Szintén volt egy pillanat, amikor elhatárolódtam mindentől és mindenkitől. Geri jött oda, hosszasan és komolyan beszéltünk, pedig az elmúlt másfél évünk egészen labilis volt, nem tudtam hova tenni, a történtek ellenére nem tudok rá haragudni. Ismét sikerült beszólni a magyartanárnőnek (pacsi Laura). :D Pityu vitte a táskám (nehéz volt), majdnem lekéstük a buszt. Visszaérve a belvárosba ismét sikerült kiakadnom, én elfutottam a nagyvilágba, Zsófi utánam, nem érdekelt, hogy szólnak. Mert sosem az ötlettel van bajom, hanem a megbeszélés módjával. Vettünk pezsgőt meg két szívószálat a gyorsétteremből, az abszint előttre (aztán az megmaradt). :D A szökőkútnál találkoztunk a többiekkel, már kellett a pálinka. Az este második furcsasága (Geri után) Bence ölelése volt... (Nem írom le sem ezt, sem a másik kapcsolatot semmilyen téren, mert már több az olvasóm, mint akikre tartozik, de a teljesség mekívánta hogy ezt leírjam. Bár az indulatainknak már nyoma sem volt, Zsófival ketten haladtunk elöl, a többiek jócskán lemaradva... :D Nem részletezném a szerenádokat és az eltöltött időt, mindegyiknek megvolt a maga varázsa. :) Lali bácsi bár nem iszik este, de azért kétszer kért apu pálinkájából. :D A visszaúton is volt minden, előtörtek érzések, többek között Lucával is sikerült azonosulnom. Beni is meg tudott lepni szeretetének és hiányomnak kinyilvánításával, nem számítottam rá. Előkerült az Akalihoz és Matyihoz-Zsolthoz köthető szotyizás is, imádom ezt a közösségépítő tevékenységet. :D Tényleg hanyagolom a részleteket, mert aki olyan, természetesen velem volt. :) (Az értelmetlen kifejezéseimet nézzétek el!)
A töritanárnőnél eltöltött időszak is csodálatos volt. Ügyeletes tűzfelelős. Már nagyon hajnal volt, lassan tűntek el az emberek. Zsolttal a szotyi után (megette a részemet, amit Matyitól kaptam és kölcsönöztem neki), az esőcseppek észrevételének tudatása miatt volt nézeteltérésünk. :D Eredetileg Zsófinál aludtam volna, de mivel már csak egy óra volt az első vonatomig, úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek, aztán sajnos nem mentem el a Luca-Tomi-Matyi-Zsolt-Bence ötössel, pedig Bencével még az irány is megegyezett volna. Hatan maradtunk. Aztán telt az idő, elkezdett esni az eső, bepakoltunk, fél hatkor a töritanárnő közölte, hogy nem akarja megölni a bulit, maradjunk még. Hideg volt és zuhogott, alulöltöztem, fáztam. Geri odaadta a pulcsiját (rajta a tanárnő fiának a kabátja volt), megmentett. :) A tanárnő még mindenképpen fel akart ruházni, de mondtam, hogy már megleszek, végül nem engedett el esernyő nélkül, hiába tudattam vele, hogy vagy tönkreteszem, vagy elhagyom, vagy mind a kettőt egyszerre, nyugodt szívvel rámbízta. :) Visszasétáltunk, már mindegy volt a cipőmnek a sok víz, nem kellett kocsival elvinni az állomásig, főleg mert a másik irányba mentek. Lekéstem a vonatot (ha autóval megyek is lekésem), ketten maradtunk, előkerült még egy bőrkabát is Geri kocsijából, szépen néztem ki. A búcsú olyan volt, mintha másfél-két évet csúszott volna, s talán örökre szól két hülye kamasz büszkesége, makacssága miatt, egyszer megtudjuk...
Egyszerre voltam a legboldogabb és a legszomorúbb ember a Földön. Szép a múlt, de fáj az elválás. A délután, az este, az éjszaka, a hajnal és a reggel is számos érzelmet váltott ki belőlem. Sokat kaptam. A "konfliktusok" tisztázták bennem azt, hogy ki az akire számíthatok, ki tud egy-egy jó szóval meglepni, ha szükségem van rá. Nem csalódtam a barátaimban. Rádöbbentett arra is, hogy vannak olyanok is, akiknek a látszat ellenére még mindig fontos vagyok, érdeklődnek felőlem, hiányzom nekik. És még mindig vannak új lehetőségek, olyan emberek, akikkel most kezdődik valami (nem találtam megfelelőbb fogalmazást ezekre a kapcsolatokra).
A vonaton olyan irritáló volt, hogy az ismeretlen fiú végig engem nézett. Már csak a bicikliút választott el a boldogságtól: az alvástól. De természetesen miért is lenne egyszerű? Az ipari park felé vezető úton, a semmi közepén a biciklim totálkáros lett, annyira, hogy meg sem bírtam mozdítani, lezárni sem. Nem volt más választásom, felhívtam aput, hogy jöjjön oda, megvártam, így nyolc órára értem haza.
Aludtam kb. kettőt, majd vissza a városba a körmöshöz, apu bevitt, illetve valamit keresnem kellett az ujjamra, hogy ne legyen túl feltűnő. A kitűnő állapotomra való tekintettel mindenféle találkozást el akartam kerülni, hát persze, hogy összefutottam Árpival. A reakcióidőmet a csiga háromszor lekörözte. :D Csabiékkal is bent a városban találkoztam, pedig egy helyen élünk, végül Barbiék vittek haza. Lemondtam a ballagást, felhívtam Zsófit, Kittit, Barbit, hogy használhatatlan vagyok, még másfél órát beszéltem itthon anyuval, hogy kimehessek a mama elé az állomásra, meg Szomódra a nagybátyámért, aztán Takival is háromnegyed órát, de 35 óra "stresszes" ébrenlét után egyrészt vezetni nem mertem, másrészt nem ártott meg, hogy normálisan ki tudtam magam pihenni a ballagásra. :)
És a dolgok töredékét sikerült csak megosztanom... :D
