Nehéz, nagyon nehéz. Égnek a mécsesek, minden nap figyelmeztet, hogy tudjam ki vagyok és merre tartok. A fénykép velem szemben és én könnyezem, mert szeretem és hiányzik. Jobbra nézek és szintén fáj, mert mindig kitépnek, elvisznek egy darabot a szívemből. Túl szentimentális vagyok, hogy ne sírjak mindig és fájjon sokáig, az elengedés nekem nem megy, egyáltalán nem.

Az örökbefogadós-sétáltatós nap a menhelyen szuper volt, köszönöm Zsófiéknak és Fanniéknak a részvételt. :)