A tömegben állok, egyedül.

Jól vagyok, sőt remekül!

Vagy legalább ezt mutatom,

s te többé nem kutatod,

mi az oka, hogy vagyok,

miért fekszem pamlagon,

nem az ágynak melegén

álmodom csak könnyedén.

Nem találom a helyem,

ha ellenem vagy,

s nem velem.

Van, ki föld alá terít,

de senki, aki felsegít,

a mélyből sós vizet merít,

talán Nap-nedűt hevít.

Hittem benned, csalódtam,

s elfordultam miattad

a barátoktól, kik szívesen

állnak mindig mellettem.

De nem bántam, mert jól esett,

s a sírás már csak kerülget,

a szívemből szikla lett.

A könnyem pedig tovább

nem folyt már tétován,

megfagyott az arcomon

a jeges téli napokon.

Szeretnél, de nem kérem,

szeretnélek, nem kéne.

Néhány sorban elejtem,

mit szívem mélyén rejtek:

a titkot, szépet és mesés

valóságot, ha beszél,

közben én elfelejtem

-legalábbis remélem-

mi is az az értelem.

E vers folyamán nyugodt lett

a lelkemnek békéje,

így érek a végére.