Az emberek hibáznak, gyakran megismételve ugyanazt és nem tanulva azokból. Én nem ilyen vagyok. Persze hibázok, mint mindenki más, elkövetem talán többször, amit egyszer sem kellene, de tanulok, mindig tanulok. Vannak elveim, ma már tudom, hogy a fele hülyeség, értelmetlen vagy fölösleges, mégsem adom fel őket, mert valahol belül fájna ezt megtennem. Néhány éve elszúrtam belőle párat, most meg talán már illene felhagynom néhánnyal, de akkor én nem én lennék. Most is hibáztam, nem értem és talán mégis, a büntetésem jogos és talán mégsem az, mert a hibát éppen elég belátni, az fáj a legjobban. A hiányba én többet már nem betegszem bele.

Nehéz dolog, mert érhet bármilyen kudarc, folytatni kell és küzdeni tovább, nem szabad feladni. Egyrészt erősít a tudat, mert tudom, hogy milyen volt régen és újra meg lehet csinálni, másrészt elkeserít, mert jelenleg sehol sincs az az állapot. De egy-egy apró sikernek kell örülni még akkor is, ha a közelében sincs a korábbinak. Igyekszem, sőt mindent megteszek, ígérem! A legendás kitartásom valóban létezik, ismét megmutatom, hogy nem adok csalódásra okot. :)

Az a nap, ami a legfájdalmasabb dolog már két éve, sosem felejtem el, minden mozzanatra emlékszem, kicsit kívülről látom saját magam, amikor visszagondolok az ominózusra. Ha csak egy dolgot kérhetnék, biztos Ő lenne...

Szeretem a pontosságot, de már nem számít, hogy ezt nem tegnap írtam le, mert még mindig bárhol és bármikor el tudom sírni magam, ha rá gondolok és még mindig elcsuklik a hangom, ha róla van szó. De közben erős vagyok és éppen ezért hatalmasat sétáltam velük, akiknek az élete megváltozott, akik nem voltak mindig boldogok, akik összeteszik mancsaikat, hogy én vagyok nekik (én nemkülönben kezeimet mindhármójukért), hogy fel tudtam állni és igazi kutyás maradni, az az ember, aki mellette lettem, mert tanultam a hibáimból, mert az együtt töltött hat év alatt megtaláltam önmagam, a céljaim. Kívánom, hogy éljétek át ezt a sok jót, amivel több lettem!

Ő ma lenne nyolc éves és én két éve mindent megtettem, hogy hazajussak hozzá a születésnapján. <3

Ez a hétvége talán ezért ilyen pocsék, sőt annál is rosszabb, a felét végigbőgtem, a másik felét vagy kiabálással vagy csendben töltöttem kicsit egyedül és mégsem, kutyajó társaságban volt részem. Hirtelen felindulás, régi elhatározás, egy biztos, hogy soha nem adom fel, nem árulom el magam és küzdök akkor is, ha kínkeservesen jutok el a célig. Ez nem hiszti, nem a büszkeségről vagy az igazamról szól, ez annál sokkal több, kiállni azokért, akik magukért nem képesek, mégis megérdemlik. Nem meglepő, az egészségem rovására megy a stresszes időszakot követő újabb stressz, mert miért lenne egyszerre minden rendben?

Először semmi, aztán valami, kakaóra sört, lóra fel, lóról le, azóta szét vagyok csúszva. :D

Bár a hírek korántsem biztatóak, jó érzés tudni, hogy mennyien vannak mellettem, jó újra találkozni, mindegy az eltelt idő, mintha tegnap lett volna, nem változott semmi. Pozitív vagyok és ez a hallatszik a hangomon, mondták nekem és érzem is. Kicsit fáradtan, leterhelve a kezeléstől, de új tervekkel, folyamatos ténykedéssel létezem. :)

Kezdenek rendbejönni körülöttem a dolgok, mindenkinek ezt mondom. Aztán indul az újabb körforgás, amit halogatással szívesen elkerülnék, de nem szabad. Ha folytatódik, aminek még vége sincs egészen (sosem volt, sosem lesz teljesen), akkor bátran ki kell tartani...

Újra voltunk kutyaiskolában és a menhelyre is visszatértem, közben sok-sok baráttal, ismerőssel találkoztam, nehéz hónapok után újra nekivágni, főleg lelkileg. De eldöntöttem, hogy marad és ha én egyszer elhatározom, a kitartásomnak semmi nem vethet véget. :)

Annyira stresszes, kemény időszakon vagyok túl, vagy legalábbis a határán, hogy ahelyett, hogy ezt leírtam volna, mindig csak a pillanatnak éltem. Tőlem ez azért furcsa, mert bár szeretem a spontaneitást, a tervezés híve vagyok. Egy kicsit le vagyok maradva magamhoz képest, de meglepően gyors ütemben jön a jó változás és lassan minden a helyére kerül, köszönöm a kitartásomhoz szükséges biztatást és a levezetést is! =)

Félelmek, téves érzések, aggódás. Nehéz elfogadni, hogy gyenge vagyok és közben elhinni, hogy mégis erős, mert ha a sok antibiotikumtól és/vagy rendszertelen evéstől, kevés alvástól nem perforál a gyomrom és kapok gyomorfekélyt, akkor mindent kibírok. Már csak egy kicsi kitartás szükséges és építhetem magam tovább. Nem könnyű bízni és remélni, úgyhogy akik ezt olvassátok, kérlek gondoljatok rám szeretettel! Hamarosan gyakrabban és tartalmasabban jelentkezem. :)