Van, hogy az ember eljut végre a rokonokhoz, mert megígérte, hogy akármi van, legalább havonta meglátogatja őket. Nekem ma sikerült és milyen jó volt, bár mamát nem tudom meggyőzni arról, hogy nem vagyok éhes, ez örök. Úgy döntöttem, hogy elviszem Tigit, jól tettem. Azt sajnálom, hogy nincs belőlem még egy, aki Zorát vitte volna. Vercsivel már korábban megbeszéltük a meccset, segítettem jegyet árulni, aztán jött a felfedezés, hogy én vigyem véghez a kezdőrúgást. Amikor eljött a nagy pillanat, felsétáltam a pályára a bírókhoz, köszöntöttek, beállítottak maguk közé, mintha én is eredeti lennék, bemutattak a két csapatnak és jött a sok-sok kézfogás után a meccs nyitója: az én rúgásom. Tapsok és gratulációk hada fogadott, némi túlzással. Név szerint mondtak be, hogy aki még nem ismerne, most csodáljon. Félidőben volt a tombolahúzás, ami szintén az én tisztem lett és ott is hangsúlyozták, hogyha valakinek nem tetszik valami, akkor engem keressen. Így lett 10-0 a felnőtt foci eredménye a javunkra. Ez a lényeg, meg az, hogy Tigire nagyon büszke vagyok, bátor fiú volt nélkülem, mert persze a sztárság együtt jár azzal, hogy néha bébiszitterre kell bízni a gyermeket, vicc nélkül. Bicikliztünk, autóztunk, vonatoztunk és ő mindezt tűrte, talán boldogan. Menjünk újra! Az önbizalmam megduplázódott. :D