Volt mindkettőből az elmúlt időszakban, tudatosan kerültem a feldolgozást, de mostanra megérett a bejegyzéshez. Kaptam sok biztatást, hogy képes vagyok rá, amiért nem tudok elég hálás lenni. A másik oldal pedig évek óta elhiteti velem, hogy nem  tudom megcsinálni, kétségek között tart, hogy én ugyanaz a kitartó, okos, szorgalmas lány vagyok-e, mint korábban, aki soha nem adja fel. Szégyellem magam, amikor csak vagyok és nem teszek semmit. Ez a motiváció hiányára utal, hogy nincs miért, nincs kiért, elveszett az ok, a cél. Persze ott van az is, hogy nem válthatom meg a világot, nem hibáztathatom magam, amiért nem tudom befolyásolni a megváltoztathatatlant. Legyen az az egészségem, a magánéletem, a vizsgáim, a környezetem. Túl sokat foglalkozom külső tényezőkkel, túlságosan empatikus, szociális lény vagyok, pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy a körülmények ilyen hatással legyenek rám. Az önismeret bizarr dolog.