Nincs okom a boldogtalanságra, de úgy érzem jogom sincs az ellenkezőjére. Vagy talán van rá esély?

Sokszor úgy érzem, hogy megromlott az életem, amit felépítettem, elképzeltem: már csak emlék. Sok minden változott, és az is tény, hogy voltak olyan dolgok, amiket az átlagos kamaszoknak nem kellett átélniük. De mit számít mindez, ha körülvesz egy szerető család, barátok, akiket hiába próbáltam kizárni az életemből, mellettem maradtak, olyanok, akikkel bár már nem a régi a kapcsolatom, a mai napig törődnek velem, aggódnak értem. Nyilván másként látom, mert ez rólam szól. Nagyon szégyellem magam, amikor rádöbbenek, hogy tulajdonképpen milyen jó ilyen közegben élni, és van olyan, aki ezt sosem tapasztalhatta meg.

Amikor az idős néni tőled remél támogatást a drogéria ajtajában, hogy segítsd le a lépcsőn, vagy tőled kér egy ismeretlen papírzsebkendőt a buszon, esetleg információval látod el az idegent a saját városodban. Majd  lovaglóruhában, szemüvegben, fésületlenül kócosan bemész a hipermarketbe vasárnap reggel és a pénztárosnő a legnagyobb kedvességgel szolgál ki, hogy egy mosollyal további nagyon szép napot kívánjon neked. Az ilyen pillanatokat meg kell élni. Nekem nagyon sokat jelent egy köszönöm-szívesen páros, jó érzés, ha ebben a bizalmatlan világban téged tüntetnek ki a segítségkérésükkel.

Kifejezhetetlen ez a történet, nem szeretném elárulni, hogy mi inspirálta, a célom megtalálni a kiutat ebben a kilátástalan, rohanó, oda nem figyelő XXI. században.