Van egy bizonyos pont...

...amióta nem fogom össze a hajam nyilvános helyen.

...amióta nem láthattatok körömlakk nélkül.

...amióta mindig sminkelem magam.

...amióta magassarkú "mögé" rejtem magam.

...amióta mindig van nálam papírzsebkendő.

És ez mind ugyanazt a pontot jelenti, azóta kínosan ügyelek a külsőmre, hogy ne lássák a belsőmet olyannak, amilyen az valójában. Sok önuralom és szégyenérzés kötődik hozzá, mire készen lett a mű.

Tesi órákon is kiengedve hordtam a hajam, a szalagavatókor és a ballagáskor úgy intéztük, hogy a bal felemet eltakarja. Nem volt olyan alkalom, hogy szabad lett volna a körmöm és abból is kevés, hogy "maszk" nélkül jelenjek meg valahol. A magassarkú szintén a nőiesség szimbólumaként szolgálhat, s valóban kedvelem, de akkor más volt a funkciója. Az utolsó pedig a felkavaró könnyek miatt.

Emlékszem az első napomra, a visszatérésemre, amikor olyanok vettek körül, akiket hetekig nem láttam, ők még kevésbé engem. Talpig feketében, magassarkúban, pedig nem voltam túl stabil sem fizikailag, sem lelkileg, a körmeimet gondosan kifestettem, szőkésbarna hajam hosszan nyúlt le az arcom mentén és vastagon kiemelten a szemeimet, hiába csak iskolába mentem. Zavart voltam és nem vágytam a tömegre.