Tegnap este nyitottam meg ezt a bejegyzést, majd üresen bezártam, képtelen voltam bármit is leírni, mert valahogy így hangzott volna: "igazán remek hét volt, csak kár, hogy elromlott", de tudtam, hogy ez csak a feltörő düh és jobb aludni rá egyet. Szóval újrakezdem, amit még be sem fejeztem. :)

Tényleg ritkán érzem magam ennyire jól Budapesten, mint amennyire ezen a héten, bár mindig van mit tenni, ez most sokszorosan is igaz volt, így a hiányt sem volt alkalmam megérezni annyira. Nem részletezem, mert már meg-megemlítettem a legfontosabbakat. (Persze azt is be kell vallanom, hogy nem tudom meddig bírom még ezt a beszélünk-nem beszélünk dolgot, mert én nem így működöm. Vagy tartsuk normálisan a kapcsolatot, vagy pedig hagyjuk egymást békén.)

A hét fénypontja a tegnap este volt: Nyáry Krisztián könyvbemutatója, méghozzá Szabadhegyen. A tömegközlekedés összehangolatlansága miatt kigyalogoltam, időm volt bőven, így arra is, hogy felidézzek emlékeket és érzéseket. Legmeghatározóbb győri történeteim ehhez a városrészhez köthetőek és most feljegyezhetek még egyet a képzeletbeli listámra. Külön örültem Attilának és Radnótinak, na meg Árpiéknak. :) "Hátulról is összetéveszthetetlen vagy." Khm, haha. :D

Viszont sikerült összevesznem mindenkivel tíz percen belül, amint Komáromba értem. Túlreagáltam-e vagy sem, az már mindegy, igazságtalannak érzem még mindig, hiába oldódott meg azóta.

Ma egész nap ingáztam a Merivával, a térdem nem túl hálás érte (kuplung-bal láb kombó kikészíti). Szinte minden tevékenység, amit szeretek, az állapotától függ, kiszolgáltatott a helyzet. A hajam nagyon rövid, kb. a fele hosszúságától szabadítottak meg az elmúlt 1 évben, de végre vonalzóval mérhető végének egyenessége. Pattival és Linnel találkoztam időtlen idők óta, az ifi pedig a vártnál jobbra sikerült, akár egy szép zárás...