Még mindig nem tudom elhinni, hogy igaz, amit el sem tudtam képzelni. Odaadtam mindenem, őrzöm a titkait, elnézem a hülyeségeit, elkészítem neki az egyik kedvenc ételem és másfél napig nem alszom, hogy együtt legyünk.
Mégis megtörtént. Nem haragszom, sokkal rosszabb: csalódtam és nem tudom elfelejteni, ezután ez mindig ott lesz, a kép bennem van és időről időre felvillan. És tartom a hátam, hogy ezt mások ne tudják meg, mert akkor ő végleg eláshatná magát vagy őt ásnák el. Nem haragszom azért, amit tett és amiért hazudott. Az fáj, ahogyan tette, mert nem vallotta be, hogy magát mentse. Valami elveszett, pedig szeretnék bízni, de folyton ott motoszkál a fejemben, hogy talán nem ez volt az első alkalom és az új eséllyel az utolsó sem lenne.
Bíztam benne. Bocsánatot sem kért, inkább elmenekült, nem vártam, csak reméltem.

„Most hát a töltött fegyvert szoritsd üres szivedhez." József Attila  (részlet, 1937. június)