Az éjszakát öt órán keresztül sírással, kétségbeeséssel és a kiszolgáltatottság érzésével töltöttem, fél négykor feküdtem le, tetézve a kimerültséget. Nem stresszeltem túl a ZH hetet, igazából nem nagyon érdekelt, hogyan sikerül, ennyire felkészületlenül még nem mentem sehova, ennek ellenére és ehhez képest örülök, hogy legalább megpróbáltam, az eredmény még várat magára. Ezen túl vagyok, a ZH-knak azonban még koránt sincs vége. Jobban izgatott az, hogy milyen lesz ténylegesen emberek közé menni, meglepő. És talán most először nem éreztem azt, hogy a lehető leghamarabb hazajöjjek, mert az én drága kincsem már csak a szívemben-lelkemben-emlékeimben él. Ma ismét nekivágtam a motorozásnak, nehéz volt, mert az esésem óta ez volt az első és nehéz volt, mert én zaklatottan vágtam neki, nem ugatott senki utánam. Holnap még egy lépés: Marcit is viszem magammal. Szinte az egész eddigit az elejéről kell kezdenem, ha nem korábbról, mert aki nagyot zuhan, ismeri a lejtőt, annak alját, az nem nulláról, hanem a mínuszról indulhat újra. Hosszú az út fölfelé, innen szép győzni!

Mindenhol rossz, de a legrosszabb otthon.