Tisztán emlékszem arra a napra, amikor ez történt, annyira meghatározónak tűnt akkor, hogy be is pötyögtem a telefonomba. Majd az új készülék vásárlásakor átkerült a blog jegyzetei közé. Azért is teszem most közzé, mert mostanság ijesztően hasonló szituációkban volt részem velük kapcsolatban.

- fülsebész rámköszönt
- helyes doki fel-le
- zavarban vagyok miatta
- metrón a bácsi

A tavaszi műtét után történt nem sokkal, a klinikán voltam és a nulla önbizalmam még kritikusabb ponton volt. A közösségi oldalnak köszönhetően éppen aktívan beszélgettem valakivel várakozás közben, szóba került, hogy ilyenkor az önértékelésem mindig negatív irányba csap át. Még az is világosan előttem van, hogy a folyosó melyik részén álltam, majd az ambulancia helyett végül az osztályon, a csendesebb vizsgálóban történt édeskettes magányban a kezelés (kötéscsere vs. varratszedés).
Nagy szó volt akkor, hogy a fülsebész előre köszönt a folyosón. Az igazgatói bemutatásnál a kezelőorvosom nem lehetett jelen, ezért rábízott valakire. Első találkozásra megvolt a szimpátia, jó kezekbe kerültem. Azóta akárhányszor összefutunk, érzem a hihetetlenül mély, átható tekintetét, ami az ismeretlen jóságot tükrözi. A saját orvosommal pedig még mindig... Ezután kiléptem az épületből, át az út túloldalára, mozgólépcsőn a metróhoz, fel a szerelvényre, leültem, végig a sírás kerülgetett. Majd megszólított egy bácsi, hogy szabad-e mellettem a hely. Többedmagával volt és az ő bókja túlszárnyalt mindenkin. Annyira jól esett az őszinte, kedves szó, rettenetesen hálás voltam érte.