Szerintem alapvető és természetes, hogy nem szeretném: mindenki tudjon rólam. Túl sok az olyan ismerős, akinek bár az utcán köszönök és megállunk beszélgetni néhány percre, de nem kell tudnia az életemről részletesen, úgy gondolom, ennek is evidensnek kellene lennie. Mégis sokszor úgy érzem, hogy egy vitrinben vagyok, amelyhez bárki hozzáférhet és megcsodálhat, ha bemegy a múzeumba vagy egy könyv, amelyet bármikor fellapozhatnak, ha a könyvtárban járnak éppen. Persze, van akitől kifejezetten jól esik, de őszintén: legtöbbször inkább terhes. Tudom, hogy nem mondok igazat, de válaszolni kell, ezért jó esetben annyit felelek csak, hogy "jól vagyok, minden rendben". Ennél hosszabb és rosszabb verzió, amikor másra terelem a szót, hiába jelentéktelen számomra az adott téma, arra helyezem a hangsúlyt. Arra is volt példa, hogy inkább kerültem a találkozást és próbáltam úgy alakítani, hogy ne kelljen szemtől szemben ismét megbirkózni ezzel a feladattal, de mindig megtalálnak. Mert érdekes, mert szenzáció, mert nagyszerű beszédtéma. Nekik igen, nekem már kevésbé. Értékelem a kedves gesztusokat, de ennyi idővel a történtek után már sok. Főleg azért, mert itt leragadunk és nem megy tovább a történet a "na és mi van az egyetemmel" vagy a "hogy megy a futás" és társai kérdésekkel. És akkor még ott van az is, hogy a családtagjaimtól, barátaimtól kérdezgetnek rólam, ami szintén lehet kedves, de ugyanúgy nem tartozik mindenkire. Hírzárlatot kértem, engem lehet kérdezni, ha pedig nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt megtedd, akkor nyilván mástól sem illendő a részletekről érdeklődni. Szóval ez lettem én, a tragédia, amire mindenki kíváncsi, de közben elveszik az igazi énem. Így én sem tudok kitörni ebből az egészből, pedig olyan jól esne csak annyira benne lenni, mint ahogyan az adott helyzet kívánja. Aki tőlem tud róla, az a jelenlegi állapottal is nagyjából tisztában van, tőlük jól esik a kérdés a hogylétemmel, kezeléssel, lelki világommal kapcsolatban, mert másról is beszélünk. Egyébként pedig ez a magánéletem része, nem szeretném nyilvánosan felvállalni, annyira nem jó móka, így is nehéz megküzdeni a muszájból történő beszélgetésekkel. Kedves közeli és távoli környezetem, nyugalmat szeretnék!