Nem érem utol magam, folyamatos kompromisszum az életem, mert valóban túl sok mindent csinálok egyszerre és szeretném mindezt egytől-egyig 100%-osan, ez a lehetetlen küldetés, egyszerűen nem megy, pedig imádnám.

Egészségügyileg katasztrófa vagyok: nem hallok, nem látok, szinte megszoktam. Nem is venném komolyan, szívesen kerülném a kellemetlen témát, vagy legalábbis halogatnám, de amikor látom anyukám arcán a kétségbeesést, szomorúságot, sőt a félelmet, na akkor elgondolkozom. Iszonyú hallgatni (haha, szóvicc) a tényeket, a lehetőségeket számba venni, újra felidézni a borzalmat, küzdeni és remélni...

Ha ez nem lenne elég, ma betörtek hozzánk és elvitték Csabi biciklijét, ez már legalább a harmadik vagy a negyedik neki, nincs szerencséje. Egész délután a rendőrségen ült és 30 nap múlva úgysem lesz belőle semmi.