"Mintha ezt nem is én írnám..." - mondja a másik énem.

Nem szeretnék bölcseségekkel dobálózni, hiszen még csak most kezdtem el ehhez a csoporthoz tartozni. Viszont a valóságot észre kell venni! Eljött az idő. Bár álmaim továbbra is vannak, rájöttem, hogy sosem teljesülnek be. Ennek ellenére ez nem határozhatja meg az életem.

Megváltoztatott a világ. Azt gondoltam, hogy majd minden szép és jó lesz úgy, ahogyan elterveztem. Aztán körbenéztem és ez nem az a hely, ahol mindez beteljesülhet, hiszen a törvények diktálnak. Lázadhatok, viszont az igazságérzetem megtartásán kívűl van-e értelme ennek? A nagy hazaszeretetből az lett, hogy menekülnék minél messzebbre. Én -aki mindig kitartott az "otthon" mellett- szemrebbenés nélkül hagynám itt az országot.

A kormánynak nem kéne ennyire korlátoznia a lehetőségeket, mégis megteszi. Esélyt sem ad a tapasztalatszerzésre. Hát meglepő, hogy mennék? Egyértelmű, hogy sosem hagynám itt a családomat, barátaimat örökre, de azt sem akarom, hogy ideláncoljanak.

Terveim vannak és lesznek is, a megvalósításhoz pedig szintén a nagyobb hatalommal rendelkezőknek van köze. Pénzkérdés. Magamon veszem észre, hogy mennyire durva a helyzet. A külföldi létnek, a politikának és a pénznek mekkora szerepe lett az életemben, mikor mindig is elutasítottam. Bevallom, ez hülyeség volt, mert a felnőttséggel jár. Bár lennék újra gyermeklelkű!

De a remény él. És én hiszem, hogy így vagy úgy, de boldog leszek!