Még mindig ijesztő számomra a biciklis esésem, egyik pillanatban még a nyeregben ülök, a következőben pedig már a földön fekszem. Filmbe illő jelenet, ahogyan érezve a meleg nedvességet a fejemhez kaptam és vért láttam. Senki nem állt meg és kérdezte, hogy jól vagyok-e, így hajtottak el mellettem. Isteni gondviselésből adódóan nem ment keresztül rajtam egy jármű sem (másodpercek kérdése), nem estem az árokba és nem maradtam ott a betonon. Berohantam a házba és magamra zártam a fürdőszobaajtót. Szembefordultam a tükörrel, nem volt szép látvány, hiába volt már annyi balesetem. Az arcom bal felén még folyt a vér, szinte már a számba, frissen mosott hajamba ragadt, a felkarom-könyököm szintén vörös. Zuhanyzás után már gyönyörűen látszottak sérüléseim a koponyámon, vállamon, könyökömön, a lábamat lovaglónadrág és csizma védte a felszakadástól. Napokig nem tudtam aludni.

Másnap reggel indultunk tesómékkal Szabadisóstóra. Barbi segített öltözni, képtelen voltam felemelni a karom. Élmény volt a fürdés a Balatonban és az egyetlen. Délután utaztam tovább Balatonszemesre. Árpiék az állomáson vártak és félelmem ellenére aranyosak voltak a többiek, csak kellett idő feloldódni. Az eséskor lerepült a fejemről az oly' nagyon szeretett napszemüvegem, így egy másikat használva (ami fém és apué volt, csak a Geri rálépett mikor még jóban voltunk) és a Napra érzékenyen reagálva sebes lett az arcom. Jól éreztem magam a táborban (ezt nem részletezem, másról szól ez a bejegyzés), aztán a szeretetnyelvek hatására valami előtört belőlem és alig vártam, hogy hazamenjek. Nem akartam ott sírni, a kapun kilépve kezdtem el könnyezni, aztán megállt bennem, ehhez is túl fáradt voltam (forgolódós típusként minden alkalommal felébredtem a bal oldalamnál harmadik éjszakája).

Vasutasnap a családdal, ezúttal a budapesti Magyar Vasúttörténeti Parkra esett választásunk. Jól éreztük magunkat, még a hajtányversenyen is részt vettünk, esélyesként a dobogóra. Meleg volt, én mégis pulcsiban voltam egész nap, hazafelé már lángolt a testem. Én nem szoktam lázas lenni, a hőemelkedés a maximum, le is feküdtem, gondoltam kialszom. Éjjel szúró érzéssel ébredtem a műtött fülemben, sírtam a fájdalomtól, melegítettem sót, nem használt. Az ügyelet nem játszott, mert egyszer már félrekezeltek ott pont ennek kapcsán, illetve a jogsisok (apu, Ati) hajnalba mentek dolgozni, csak Tatabányára vagyok hajlandó menni. Reggel anyu jött, a fájdalom megszűnt. Kifakadt a fülem, minden előzmény nélkül. Zora kutyaovija és Andi meglepetése számomra elmaradt. Magdit (anyu unokatesója) hívtuk, utaztunk Tatabányára. Egy számomra ismeretlen, minden bizonnyal külsős doktornő vizsgált meg, leszívta a fülem, ellátott a teendőkkel. Szörnyű volt, pedig hónapokon keresztül viseltem minden vizsgálat velejáróját. Összefüggéstelen történések napokon belül. Most pedig reméljük a legjobbakat, holnap Magdi beszél a főorvosnővel, aki műtött, mi legyen, mitől lehet ez. A rejtély örök.