József Attila: Én nem tudtam

 

 

 

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét

a bűnről szóló tanitást. Utána

nevettem is - mily ostoba beszéd!

Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

 

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség

barlangja szivem. Azt hittem, mamája

ringatja úgy elalvó gyermekét,

ahogy dobogva álmait kinálja.

 

Most már tudom. E rebbentő igazság

nagy fényében az eredendő gazság

szivemben, mint ravatal, feketül.

 

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:

bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,

hogy ne maradjak egész egyedül.

 

 

 

1935. aug. 7.