Ő ma lenne nyolc éves és én két éve mindent megtettem, hogy hazajussak hozzá a születésnapján. <3

Ez a hétvége talán ezért ilyen pocsék, sőt annál is rosszabb, a felét végigbőgtem, a másik felét vagy kiabálással vagy csendben töltöttem kicsit egyedül és mégsem, kutyajó társaságban volt részem. Hirtelen felindulás, régi elhatározás, egy biztos, hogy soha nem adom fel, nem árulom el magam és küzdök akkor is, ha kínkeservesen jutok el a célig. Ez nem hiszti, nem a büszkeségről vagy az igazamról szól, ez annál sokkal több, kiállni azokért, akik magukért nem képesek, mégis megérdemlik. Nem meglepő, az egészségem rovására megy a stresszes időszakot követő újabb stressz, mert miért lenne egyszerre minden rendben?