A héten többször megfogalmazódott bennem egy-egy gondolat, amelyet ide szántam, mégsem jutottam el odáig, hogy mindezt meg is valósítsam. Először is érdemes tudni azt, hogy nagyon fárasztó a hetem, általában reggeltől estig óráim voltak, többé-kevésbé élveztem.

Arra is rádöbbentem, hogy mennyire egyedül lettem. Ennek számtalan oka lehet: elfelejti a találkozót, nem reagál vagy egyszerűen csak nem érdeklem, stb. Többszöri átgondolás után bátran mondhatom, hogy nincs olyan ember, akinek igazán fontos lennék (érezném, hogy ki is mutatja), megnyílhatnék előtte és tényleg rám figyelne teljes mértékben. Az a legszomorúbb, amikor a másik fél észre sem veszi az erőfeszítéseimet vagy nem vesz tudomást arról. Kilógok a sorból. Erről oldalakat tudnék írni és kifejteni, nyilván sokkal összetettebb, mint ahogyan ez a pár sor mutatja.

Ma volt lehetőségem és időm mélyebben belegondolni - mert ugye jobb az ilyesmit figyelembe sem venni. Nehezemre esett nem elsírni magam, erős sebek nyíltak meg az egyik órám kapcsán is, a szívem-lelkem egy összesebtapaszozott valamire hasonlít leginkább. Nem szabadna erről beszélnem, még név nélkül sem, mert nem csak rólam van szó.

Mi több, egészen elszégyellem magam, akárhányszor a Blaha Lujza téren járok (hétköznap minimum napi kétszer). Miért elégedetlenkedjek? Van hol laknom, van mit ennem, van mit felvennem, van lehetőségem tanulni és ami a legfontosabb: szerető családom. Sosem leszek én a legjobb, legszebb, a legokosabb vagy a legerősebb, de számít mindez? Van akinek én vagyok és talán leszek egyszer...

A tömegközlekedés utálatos, férfiak mellé többet nem állok a villamoson, mert az a két megálló is szörnyen hosszúnak tűnik, ha valaki ilyen mértékben áll közel a testedhez és ezt inkább nem is részletezném tovább, kiráz a hideg. A többi udvariatlan és sértő megjegyzésről már nem is érdemes beszélnem. Már nem figyelem az arcokat, nehogy össze tudjam párosítani a cselekedetükkel és később ez visszahasson rám vagy másokra. A legviccesebb - volt ilyen is a héten- mégis az volt, amikor egy nyolcadikas srác próbált meg nekem imponálni, kiöregedtem.

Ijesztő volt a Keletiben, amit ma műveltek embertársaink. Amint kiírták a vágányszámot, mindenki rohant, majd meg sem várva, hogy betolják a szerelvényt, sokasával ugráltak fel az üres vonatra. A Titanicban nem volt ekkora küzdelem a csónakokért, mint itt. Én megvártam, míg megáll, nem tolakodtam és lám, egy teljesen szabad helyet találtam így is. Hova fokozható még az emberi hülyeség? Mozdonyvezető az apukám, mélyebben érint.

Megkaptam az autót és levezettem a feszültségem, nem volt egy életbiztosítás és ha valaki látta volna, biztosan elborzad tőlem. Azt akartam, hogy fizikailag is fájjon és ne csak belül vérezzen. Közben azon gondolkoztam, vajon kinek hiányoznék annyira, hogy érdemes legyen összpontosítanom? A szüleim, elég is volt ahhoz, hogy visszaforduljak, ők nem engedtek volna el egyedül arra a helyre, ilyen időben, ennyire későn. Annak ellenére, hogy imádok vezetni és száguldozni és azt is tudom, hogy jól és felelősségteljesen teszem mindezt, nagyon félek a közúti balesetektől.

Köszi apu. Hazaérve anyukám kézírása fogadott: "Lujzika! Meglepi a..." Mindig ezzel nyaggatom, de már egy jó ideje nem hoztam szóba, délután megemlítettem, hogy valami édességre vágyom és elkészítette a kedvencemet, madártejet. Mano tündéri, a térdem ide vagy oda, meg kell ajándékoznom egy hiper-szuper aktív mozgással, megérdemli. Holnap végre mindkét testvéremet láthatom életnagyságban.

És van itt egy dolog, nem tudom hogyan-miként döntsek. Ésszerűen nem vágnék bele, de ők annyira akarják, hogy akarva-akaratlanul beleélem magam. Én is szeretném, csak nem mostanra időzíteném, van ami fontosabb és szükségesebb. Na meg sosem voltam az a gyerek, aki elvárja, elfogadja mindezt, amikor nem ez a szokás, sőt igenis legyünk igazságosak!

Istennel sem vagyok mostanában túl jó barátságban.