Most valami nagyon okosat kellene írnom, legalábbis ezt a késztetést érzem a cím alapján. :) Én még az évszámokat is kategorizálom aszerint, hogy tetszik-e vagy sem. A tizenkilenc pont nem és már annyi érvet hallottam, hogy miért jó ez, de mégis anyukám szólt a legjobban: ez az utolsó állomás a tízes éveimből.

Annyi pozitívum és negatívum történt decemberben, hogy már a felsorolás szintjén is hosszú lenne, de azért néhányat megemlítek: végig Budapesten voltam (kivéve amikor Kassára és a Magas-Tátrába utaztunk), elmentem az ottani első istentiszteletemre, Csabival eltöltöttünk egy kellemes délutánt, vittem a Mikulásgyárba ajándékkal teli dobozokat,  Marci 1 éves lett, sikerült megnyílnom mások irányába, először süthettem sütit, anyu küldött képeslapot szülinapomra, kaptam hideget, meleget is az emberektől és persze könyvtáraztam, éjszakáztam a zh-k, vizsgák miatt, de megérte.

Tegnap végre -19 nap után- újra hazajöhettem, Csabi hozott kocsival és egy halom cuccal. Akkora boldogság töltötte el a szívem, pedig az első fél-egy órát -az állatokat nem számítva- egyedül töltöttem és mindent úgy csodáltam, mintha még sosem láttam volna. :D Mano is és én is alig hittem el, hogy itthon vagyok, ő a legcsodálatosabb élőlény!  <3

Ma délelőtt négyen (anyu, apu, Csabi, én) indultunk el vásárolni és végre vezethettem (ráadásul hosszabb távon), de a családtagjaim percről percre figyelmeztettek a "csúszik az út, nagyon figyelj", "időben fékezz", "vigyázz a hidakon, felüljárókon, mert különösen veszélyesek" és társaik hadával, úgyhogy már kb. gyökkettővel sem mertem menni. :D Azt azért sajnálom, hogy az utolsó 3 km-en átadtam a volánt, mert nem voltam hajlandó vezetni, miután a parkolásom 5 cm-ekben határozták meg.

Végül hazaérve a délután egy részét alvással kellett töltenem, mert már napok óta bennem van a gyengeség a kimerültség miatt, de most ennek ellenére is örömmel fogadtam a telefonhívásokat és az sms-eket.

Viszont most itt félbeszakítom ezt a bejegyzést, mert már türelmetlenül várják, hogy felköszönthessenek. :)