A héten ismét alig voltam órán a hétfői átszenvedett éjszaka után. Akkor éjjel azt hittem, hogy megpusztulok. Kedd reggel kétségbeesetten hívtam anyut, hogy beszéljen a Magdival, mert ezt én nem bírom már. Az órám után várt a hír: mehetek Tatabányára a főorvosnőhöz. Rohantam a Déli pályaudvarra, de annyira, hogy a metró mozgólépcsőjén sétálva még jobban megfájdult a fejem. Kerestem a kijelzőn a vonatom, ami öt perccel korábban indult vágányzár miatt, így sikeresen éppen akkor indult, mikor én a peronra. Hívtam anyut, mert már a sírás szélén álltam, hogy hogyan érjem el a Keletiből induló gyorsvonatot. Volt két percem felszállni a vonatra, de pótjegyet venni már nem, így jutottam Kelenföldre, majd ott jegyvétel után átszálltam az én vonatomra. Tatabányán siettem a kórházba, a főorvosnő éppen műtött, így másfél óra után tudott fogadni. Amikor meglátta a fülem, kicsúszott a száján, hogy szarul néz ki, hát igen ez a helyzet. Kaptam gyógyszert, fülcseppet és megbeszéltük a következő kontroll időpontját. Anyu elmondta, hogy hol van a legközelebbi gyógyszertár Tatabányán, amiről kiderült, hogy megszűnt, lekéstem a vonatot, megint. Bementem a Vértes Centerbe, a szokásos kínai fájdalomdíjra, amely az évek során szinte kultusz lett a sok fülem miatti kórházolás után. Kis adag sült zöldség, alig ment le, mert a torkom is gyulladt és az étvágyam is elment. De muszáj volt, mert előző este sem ettem és aznap egy banánt, egy deciliter joghurtitalt és egy light müzliszeletet nyomtam le magamba és az is kiderült, hogy hiába a négy autó a családban és van elérhető sofőr, senki nem tud értem jönni, mert nincs mivel. Apu Merivával ment dolgozni, Csabi Golfja a szerelőnél, Ati Octaviával ment dolgozni, a Mazda a ház előtt kulcs és forgalmi nélkül, nos ez igazán felemelő lázasan, gyulladt testrészekkel a hidegben. Oké, akkor megyek busszal, előtte meg kiváltom a gyógyszert, mert azt muszáj. Már a gyógyszertárban voltam, tíz percem volt még a buszig, egyértelmű, hogy elérem. De nem, mert pont előttem fagyott le a rendszer és az ígért két percből legalább tíz lett, már mindegy. Anyu éppen akkor végzett, visszamentem vele vásárolni a busz indulásáig, aztán nagy nehezen, de hazajutottam. Többre nem nagyon emlékszem a keddből. Nem tudtam visszamenni Pestre, annyira legyengültem, hogy szinte csak feküdni bírtam. Vizsgára gyakorlás ide vagy oda, közös prezentáció előadása Mercivel elmaradt. Még jó, hogy ennyire kedves és megértő szaktársaim vannak! Ma már értelmes tevékenységeket folytattam, szép lassan összeszedem magam, a következő három hét brutális lesz, eléggé elszúrtam magamnak a tervet. Sokat segített, hogy délután Zorával és Tigivel néztünk együtt rajzfilmeket a szobámban, pedig a kutyaszőr nem a legjobb barátom. Holnap muszáj visszamennem Pestre, mert otthagytam mindent és még el kell intéznem néhány dolgot, amit más nem tud helyettem. Remélem innen csak felfelé haladok, mert mindjárt jön a kedvenc hónapom. :)