Megint eltelt egy hét és még mindig nincs időm, de muszáj írnom. Egyszerre tudnék sírni az örömtől, a bánattól, a szeretettől, a hiánytól és a fájdalomtól. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, keresem a miérteket, de nincs sehol. Várom  a fejlődést, az előrelépést, a haladást, nevezzük bárhogy: a megoldás nem publikus. Nem hirdetem, hogy baj van, pedig van és elkeserítő, de nincs szükségem a sajnálatra, erős vagyok, ha nem törnek meg. Egyre inkább hajlom a függetlenség felé, tudatosan szakítom el a szálakat, szűkül a réteg, hogy kinek és minek van helye az életemben, az értékes marad. Magamon kívül nem tartozom senkinek magyarázattal, ez az én életem.